A 2. egység (3-4. strófa) is (ön)megszólítással kezdődik („Ó, költő tisztán élj te most,”) és a költői feladatot, a helyes magatartást írja le. A beszélő igyekszik mozgósítani belső erőtartalékait az elembertelenítő, borzasztó valóság és a félelem ellenében.
Tudja, hogy az erkölcs, a tiszta lélek segít bűntelennek és tisztának maradni, ugyanakkor keménynek, hajlíthatatlannak is kell lenni, hogy ne törhesse meg a szenvedés.
Három újszerű, egyéni, szemléletes hasonlat bukkan fel itt, amelyek mondatpárhuzamszerűen ismétlődnek:
- a havasok („mint a széljárta havasok”) a tisztaság, szívósság jelképe fehérségük és érintetlenségük miatt. Az ilyen természeti hasonlat a korai költészet bukolikus idilljei óta népszerű.
- a Jézus-motívum („mint jámbor, régi képeken / pöttömnyi gyermek Jézusok”) a tisztaságot, a bűntelenséget jelképezi. A gyermek Jézus az ártatlanság, a báj és az abszolút tisztaság jelképe, akár az áldozati bárány. A biblikus metaforika egyre gyakoribbá válik az érett Radnóti költészetében.
- a farkas („mint a sok / sebtől vérző, nagy farkasok”) az erő, a keménység, a határozottság, az eltántoríthatatlanság, a szívósság, a szabadság és az öntörvényűség jelképe. A farkas a jég hátán is megél, és hidegen-ridegen, szabadon él, szemben a kutyával, amely behódolt az embernek és háziasodott. (Ez a magyar fabulákból ismerős, de megjelenik Petőfinél is.)
A farkascsorda a Mint a bika című versben még a romboló erőket jelképezte. Itt a farkas a szabadságot, a lelki függetlenséget és szabadságot végsőkig védelmező ellenállást szimbolizálja.
A Járkálj csak, halálraítélt! formailag fegyelmezett vers. Három ötsoros versszak után egy kétsoros versmondat áll.
Verselése klasszicizáló, jellemző a négyes jambus, ami szabályos rímes jambust jelent. Abban a korban a versformák megválasztásának világnézeti jelentősége is volt. A szabályos forma mintha azt üzenné, hogy a fegyelem az, ami a szétrombolt, széthúzó világban egyben tartja, megtartja az embert.
A zárt és tiszta forma választása tiltakozás volt az értékrend felbomlása ellen, a formafegyelem, a rendezettség igénye tiltakozás volt az általános zűrzavar ellen, s a fasizmus zavaros eszméivel szemben a klasszikus humanizmus hagyományának vállalását és folytatását jelentette.
Radnóti hónapokig csiszolgatta a verseit, igazi tudós költő, poeta doctus volt. A legmélyebb kétségbeesésen és halálfélelmen is túl írta verseit. Elfogadta saját végzetét és el is szakadt tőle, fölébe emelkedett. Ehhez az értelem és az erkölcsi szilárdság, a lelkében levő rend adott neki erőt.
Nemcsak Radnótinál figyelhető meg ez a klasszicizálódás: az avantgárd szerzők az ordas eszmék világában sorra elfordultak az izmusoktól, és visszatértek a hagyományos, veretes formákhoz, mert azokban látták a régi értékek, a humánum megőrzését.
