A lejtőn 1857-ben keletkezett, és azok közé a remekművek közé tartozik, amelyeket Arany János az 1850-es éveket fémjelző keserű, kiábrándult, illúziótlan hangulatban írt. A bizonytalanság, a céltalanság, a fölöslegesség életérzése szólal meg ebben a versben is, a vigasz, a feloldó befejezés viszont hiányzik belőle. A költő életútja lefelé halad, s erre a problémára nincs megoldás.
Ez a hangulat abban az időben nemcsak Aranynál volt jellemző, hanem az egész magyar társadalmat általános kiábrándultság kerítette hatalmába. Sőt, az 1848-as forradalmak bukása Európa-szerte a céltalanság érzését idézte elő a közgondolkodásban. A gyorsan fejlődő természettudományok egyre jobban elterjesztették azt a nézetet, hogy a világmindenségben nincsen célszerűség.
A vallás háttérbe szorult, a túlvilági élet tana megkérdőjeleződött (Nietzsche kijelentette, hogy „az Isten halott”), így a halál megrázó élménnyé vált, éppen a véglegessége miatt.
Arany átérezte a kor nagy világnézeti válságát és lírájában hitelesen, hűen fejezte ki, erről tanúskodik A lejtőn című verse.
A lejtőn
Száll az este. Hollószárnya
Megrezzenti ablakom.
Ereszkedik lelkem árnya,
Elborong a multakon.
Nézek vissza, mint a felhő
Áthaladt vidékre néz:
Oly komor volt, – oly zöldellő,
Oly derült most az egész.
Boldog évek! – ha ugyan ti
Boldogabban folytatok, –
Multam zöld virányos hanti!
Hadd merengek rajtatok.
Bár panasszal, bár sohajjal
Akkor is szám telve lőn:
Kevesebbem volt egy jajjal…
Hittel csüggtem a jövőn!
Most ez a hit… néma kétség,
S minél messzebb haladok,
Annál mélyebb a sötétség;
Vissza sem fordulhatok.
Nem magasba tör, mint másszor –
Éltem lejtős útja ez;
Mint ki éjjel vízbe gázol
S minden lépést óva tesz.
Műfaja elégia, de dalszerű elégia (a rövid terjedelem és a gyakori belső ismétlések a dalműfajra jellemzőek). Hangneme egységesen elégikus, hangulata borongós, melankolikus. A romantikus stílusú költemény szerkesztése szigorú.
Arany igen erőteljes metaforákat használ, amelyek ismert toposzok (pl. hollószárny).
Fő kifejezőeszközei: megszemélyesítés, metafora, jelzős szerkezetek, belső ismétlődés, hasonlat, ellentét, fokozás.
Típusa szerint A lejtőn érték-és időszembesítő vers: a költő az értékszegény jelennel a több értékkel bíró múltat állítja szembe. Bár az értékszembesítés nem teljesen egyértelmű, hiszen a múlt értékgazdagságát is kétségbe vonja. A jövőben meg egyáltalán nem bízik, mert úgy érzi, az értékvesztés folytatódni fog, s a jövő a jelennél is rosszabb lesz.
Ennek megfelelően a vers motívumai (lejtő, este, felhő) mind a lefelé irányuló mozgás visszafordíthatatlanságát jelzik, s ezzel a kilátástalanságot, a helyrehozhatatlanságot fejezik ki.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
