Az időbeli távolság miatt a múlt persze mindig szebbnek, jobbnak tűnik, így nem véletlen, hogy a jelenből visszanézve a lírai én szépnek, derűsnek, „zöldellőnek” látja a múltját („Oly komor volt, – oly zöldellő, / Oly derült most az egész”), amelyet akkor sötéten látott.
Tétován sóhatja: „Boldog évek! – ha ugyan ti / Boldogabban folytatok”. Ez a kétkedés, bizonytalanság nagyon jellemző Arany lírájára. Nem biztos benne, hogy azok valóban boldog évek voltak.
Ugyanis még ezek a messziről boldognak tetsző évek is teli voltak sóhajjal és panasszal:
Bár panasszal, bár sohajjal
Akkor is szám telve lőn:
Kevesebbem volt egy jajjal…
Hittel csüggtem a jövőn!
Ez a komor múlt a szenvedés ellenére is boldogabb volt a jelennél, mert tartalmazott olyan értékeket, amelyek a jelenből teljesen hiányzanak. Akkor még a költő hitt a jövőben, volt esély, lehetőség arra, hogy a bajok a jövőben megoldódjanak. Akkor még nem tudta, hogy a boldogabb jövő csak ábránd, illúzió.
Ma már nem hisz a boldog jövőben, teli van kétségekkel, és minél több idő telik el, annál kétségbeesettebb és elkeseredettebb („S minél messzebb haladok, / Annál mélyebb a sötétség”).
A jelenné vált jövő nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, de visszatérni a múltba nem lehet. Az idő múlik, hit és remény végleg oda van, az élet reménytelen és kilátástalan. A dolgok nem fordulnak jobbra, csak minden egyre rosszabb lesz.
Ebből a tragikus életérzésből ered az a végkövetkeztetés, amit Arany a záró strófa képeivel fejez ki. Ezek a képek is erőteljes hangulatiságúak:
Nem magasba tör, mint másszor –
Éltem lejtős útja ez;
Ez egy tragikus létértelmezés, amely összefügg a metaforikus címmel (most értjük meg, milyen lejtőről van szó), amely egyébként a vers hangulatát is kifejezi. A költő életének útja ilyen lejtős: egykor „magasba tört”, de most már nem felfelé, hanem lefelé vezet, a halál felé.
A verset záró hasonlatban a víz az élet sötét vize is lehet:
Mint ki éjjel vízbe gázol
S minden lépést óva tesz.
A sors szeszélyes, kiszámíthatatlan, és az ember számára előre nem látható veszélyeket hordoz, ezért az élet örökös fenyegetést, ismeretlen csapdákat tartogat az ember számára, Ezért kell a lírai énnek ilyen óvatosan, megfontoltan haladnia előre az életben, minden lépésére vigyázva (nem látja, merre halad, tapogatózik, kicsiket lép, keresi, hová szabad lépnie).
A zárlat hangulata azt is sugallja, hogy a költő beletörődött a sorsába, elfogadja, hogy az élet csupa kockázat, és sztoikusan elviseli a rámért szenvedéseket. Arany karakterében amúgy is van egy ilyen borongós, fájdalmas, rezignált (belenyugvó), elfogadni tudó jelleg.
A vers elemzői úgy gondolják, A lejtőn a halállal való szembenézés állapotát mutatja be, azt a bizonytalanságérzést, amely az élet végén kínozza az embert. Ezt támasztja alá a Poe halál-versére való utalás (melynek refrénje azt fejezi ki, hogy a lélek végleg csapdába esett), és az is, hogy a vers zárlata Shakespeare Hamletjéből az Ophelia halálát leíró sorokra emlékeztet (a Hamlet Arany egyik kedvenc olvasmánya volt, magyarra is lefordította), csak ott Ophelia nincs tisztában a veszéllyel.
Ha a vers végső soron az elkerülhetetlen véggel való szembesülés állapotát fejezi ki, akkor Arany úgy néz szembe a halállal, hogy közben megőrzi emberi méltóságát,
A lejtőn verselése időmértékes, nyolcas és nyolcadfeles trocheusok váltakoznak benne. Rímei keresztrímek (a b a b c d c d).
A vers csak 1863-ban jelent meg nyomtatásban.
