Radnóti Miklós: Első ecloga, Negyedik ecloga, Hetedik ecloga, Kortárs útlevelére, Erőltetett menet, Mint a bika, Járkálj csak, halálraítélt, Tétova óda, A la recherche, Razglednicák, Töredék

Azonban a hang nem tudja a költőt lecsillapítani. A szabadság már csak emlék, minden, ami szép volt, a múlté.

Halálra érek én is, mondja a költő. A szabadság a földben köszönt majd rá, nem itt. Nem hisz abban, hogy megéri, hogy szabad legyen. Csak a halál szabadíthatja meg.

Ebből a halálsejtelemből mintha megnyugvás áradna. Párhuzamot von a természettel, az érett, lehulló gyümölcs képét használva („érett gyümölcsök ingnak az ágakon”). A halál amúgy is a természet rendje szerint való dolog, a halál a természetbe való belesimulás. Ez a lágyság emelkedetté teszi, megszépíti a halált.

Egyedül a fizikai megsemmisülés oldhatja fel a költőt evilági kötelezettségei alól, a halállal azonosulva végre szabad lesz. Ezzel az emberi élet tragikuma ellen tiltakozik Radnóti.

A halál tehát értéktelített állapot, a sors teljesedik be vele, de ez nem oldja fel a nyomasztó érzést, amit az elmúlás tudata vált ki az emberben.

Az írótáblák elrepedtek.” Ő mégis írni fog, ha kell, az égre. Dacos költői szembeszegülés ez: kíséreld meg a lehetetlent, üzenj az utókornak, mutasd meg, hogy te vagy az érték, a te példád emberi, humánus. Ha összetörték az írótábládat, akkor az égre írj!

Ez a gondolat, a helytállás gondolata volt Radnóti utolsó korszakának a vezérelve. A költő ezt tekinti hátralevő élete egyetlen céljának, kötelességének. Így egyfajta ars poeticaként is felfogható a mű. Szinte minden Radnóti-versben jelen van az a gondolat, amely a Negyedik ecloga lényege is, hogy élni kell bármilyen körülmények közt, és méltósággal kell tűrni a sorsunkat.