A rapszódia a magyar költészetben
Irodalmunkban az egyik első, esztétikai szempontból értékes rapszódiát Batsányi János írta A rab és a madár (1795) címmel. Igaz, a verset a legtöbb elemző elégiának tartja, és a kortársak is annak tartották, és tény, hogy ha rapszódia, akkor meglehetősen korai darab, hiszen még a romantika időszaka előtt keletkezett.
Ám sok olyan vonása van, amely miatt sokkal inkább nevezhető rapszódiának, mint elégiának. Elég arra gondolni, hogy formailag már alá van rendelve az érzelmi áradásnak, hullámzásnak, hiszen szeszélyesen váltakozó hosszúságú versszakokból áll, a sorok is szabálytalanok, változó hosszúságúak, és a szótagszám is kötetlen, a hangulat pedig hullámzó, emelkedett, szenvedélyes.
A verset a modern költészet előfutárának tartják, mivel szabadon kezelt jambusok vannak benne, így talán nem tévedünk sokat, ha Batsányit tekintjük az első rapszódiánk alkotójának.
A műfaj persze nálunk is a romantika idején élte virágkorát, legnagyobb mesterei Vörösmarty Mihály és Petőfi Sándor voltak. Vörösmarty legnagyobb rapszódiái a Gondolatok a könyvtárban (1844), A vén cigány (1854) és a Liszt Ferenchez (1840) című költemények. Petőfi legnevezetesebb rapszódiája az Egy gondolat bánt engemet (1846) című verse.
A műfaj a 20. században sem tűnt el: Illyés Gyula Bartók (1955) című költeménye is rapszódia, és Vas István is írt rapszódiát Rapszódia egy őszi kertben címmel 1957-59-ben (ámbár ez a vers a műfaj visszafogottabb, elégikusabb változatát képviseli).
