Központi metafora: a szökőkút, amelynek vízsugarai lentről érkeznek és fölfelé, a magasba törnek, az ég felé, amely persze elérhetetlen a számukra, mert túl távol van, így aztán tehetetlenül visszahullnak. Ezek a magasba, a Kék felé törő vízsugarak a szökőkút sóhajai.
A minduntalan visszahulló vízsugarak azt szimbolizálják, hogy ezek az ég felé vágyakozó sóhajok reménytelenek és hiábavalók. Visszahullnak a földre, ellankadnak a szökőkút medencéjében, melynek tükrét már az októberi ősz haldokló avarja borítja be, ezért nem tükrözheti vissza a kéklő ég ragyogását.
Ugyanígy áhítozik a lélek is a magasba, a „halk nővér” felé, melynek testvére a végtelen és tiszta Kék. Ám a lélek magasba vágyódása is ugyanolyan reménytelen: a cél elérhetetlen, a vágyak beteljesületlenek maradnak. A lélek is visszazuhan a kiábrándító valóságba, az ősz sárguló, porladó levelei közé.
A címbeli sóhaj tehát a haldokló remény fájdalmas sóhaja. A lélek megsejti, hogy minden hiába. A vers érzelmi világát ez a sejtelem és a belőle fakadó keserűség uralja.
Bár a lélek vágyai, amelyek mindig fölfelé szállnának, sohasem pusztulnak el, a végtelennel való egyesülés mindörökre csak egy elérhetetlen álom marad az ember számára.
Szerkezetileg két részre bontható a vers:
Az 1. egység (a vers első fele) konkrétabb: fölfelé vágyakozás, a nap felé (homlokod, szemed felé), a kiteljesedés vágya fogalmazódik meg.
A 2. egység (a vers második fele) elvontabb: ellankadás, haldoklás, bánat (medence, átjátszás, áttűnés). Az ősz, a vágyak beteljesülése nélkül eltelt idő hűvös redőt, hideg barázdákat hasít. Gyűrűzik a medence vize, a barázdák belevájódnak a homlokba.
Az utolsó sor új jelenséget nevez meg. A lefelé menő vízsugár magával vonja a magasból a napsugarat. A sóhajtással a kozmoszból harapsz egy darabot, de aztán kifújod és eltűnik…
Az élet a kiteljesedés vágyát hozza magával, de az ember nem tud kiteljesedni, ezért bánat fogja el. A remény elhal, ahogy a feltörő vízsugarak is visszahullnak a medencébe.
Mallarmé verse rejtélyes, misztikus vágyakozást sugall a fenti világgal való egyesülésre, amelyet igazából nem ismerünk. Ez a világ nem egyenlő Istennel vagy Isten világával: a Kék nem azonosítható a hagyományos transzcendens világképpel. Itt már egy Isten nélküli, „üres” ég jelenik meg, amely egy ismeretlen világ: misztikus, végtelen és titkos, és örökre az is marad. Hiszen hiába indul felfelé a lélek, sosem éri el.
A titkok világa jelenik meg, a sejtelmes, nagy, mély világok, az elsüllyedt Atlantiszok, a mindenség utáni vágy. Ezzel a mindenséggel hiába akar az ember egyesülni, örökre ismeretlen marad a számunkra. Mallarmé világában nincs beteljesülés.
Persze, más értelmezés is lehetséges.
- A Szabó Lőrinc-féle fordítás például azt sugallja, hogy a szerelem reménytelensége, be nem teljesülése okozza a versbeli sóhajt és fájdalmat (a homlok és a szem lehet egy fiatal lányé is, és a feltörő vízsugár szimbolizálhatja a lányhoz való vonzódást is).
- Egy harmadik értelmezési lehetőség, hogy az élet elmúlása okozza a beszélő fájdalmát, az életben elérni kívánt célok elérhetetlensége, a boldogság megszerzésének reménytelensége.
Ezek mind fölfelé irányuló vágyak és remények: 1. mindenséggel való egyesülés, 2. szerelmi beteljesülés, 3. életcélok elérése, boldogság. A vers mindhárom cél elérhetetlenségéről, mindhárom remény haláláról szólhat. A lényege, hogy mindenképpen csalódást fejez ki.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
