A felnőtt ember undorral néz körül a világban. Ma már tisztán lát, így leszámol múltbeli illúzióival, fiatalkori ábrándjaival, és dühödt leltárt készít a világ „mocskáról”. Az életet „harctér”-nek, „reménytelen lepratábor”-nak látja. Miközben összegyűjti és a maga számára értelmezi a világ jelenségeit, személyes reflexióinak is teret enged.
Felteszi magának a kérdést: hát ezért született? Így kell élnie? Ilyen borzasztó világban? Nincsenek ideálok, nincsenek értékek, csak haszonlesők, kiszolgáltatottság, megvetés.
A krisztusi korba lépő férfi most keveredik egy olyan sötét erdőbe, mint egykor Dante, s ő sem leli az „igaz utat”. Mi a megoldás tehát?
Ki kell alakítani egy bölcs magatartást: elfogadni a világot, mert már nem érdemes lázadozni. Meg kell kötni a különbékét a világgal, azaz elfogadni mindent olyannak, amilyen, tudomásul venni a magunk körül tapasztalt valóságot, és a ránk rótt feladatnak eleget tenni. Törekedni kell a lelki egyensúly helyreállítására.
A lírai én különbékéje nem kompromisszum, hanem az emberi léttel való szembenézés, az élet valódi mivoltának vállalása. Illúziótlanul tudomásul veszi, hogy a világ, az élet ilyen, szembenéz és megbékül vele.
Kifejezőeszközök: hasonlat, ellentét, párhuzam, gondolatritmus („azt hittem”, „látom”, „ezért” – fokozódó indulatokat fejez ki).
Nem a képi kifejezésmód dominál, alig vannak költői képek. A szöveg inkább retorikus jellegű: az állítások, a mondatok elrendezése hordozza a jelentést.
A költő a vers első két strófájában például felfüggesztett szerkesztéssel kelt feszültséget (hátravetett főmondatot alkalmaz, így a lényegi állítás a végén olvasható). Gyakoriak a hosszú, több versszakot is átívelő, ugyanolyan típusú tagmondatokat halmozó összetett mondatok.
A cím egyetlen összetett szó, amely egy teljesen egyéni összevonás, a nyelvben nincs ilyen szó. A cím az egész vers kulcsszava, mely a szerző belső világára utal. Szabó Lőrinc magatartáseszménye fogalmazódik meg ebben az egyetlen szóban. Egyszerre jelöli az élet harmonikus megélésének vágyát és azt a tényt, hogy ez a harmónia csak kompromisszumok árán kiküzdhető és töredékes.
A vers 6 egységre bontható fel.
Az 1. egység (1-2. versszak) a vershelyzetet mutatja be. Elkeseredettség jellemzi, a beszélő felismeri a jelen értéktelenségét.
A 2. egység (3-4. versszak) azt mutatja be, hogy a beszélő egykori önmaga milyennek látta régen a világot. Szabó Lőrinc visszaidézi az 1920-as évek lázongásait, amelyeket az a hit idézett elő, hogy lehet a világon segíteni: az élet, ha sokan akarják, megváltozhat.
A 3. egység (5-6. versszak) a jelen leírása. Az illúzióvesztés, a közönyössé válás folyamata a felnövekedés velejárója. Elkeseredett sztoicizmus jelenik meg („az idő és a közöny már / fertőtlenít”).
A lírai én most is mocskosnak látja az életet, sőt, még szörnyűbbnek találja a világot, mint fiatalon („Minden szörnyübb, mint hittem akkor, / fiatalon”), de már nem ámítja magát csalóka ábrándokkal. Most már tudja, hogy a világot nem lehet megváltani.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
