A 2. egység (13-22. sor) az újra felébredt szerelmet, a teljes élet vágyát szólaltatja meg, az álmot szembeállítja a valósággal. A „de” kötőszóval kezdődik ez a rész.
A visszafojtott szenvedély elhatalmasodik a beszélőn, aki visszasírja eltűnt ifjúságának ábrándjait, álmait. Minden reménytelensége, hiábavalósága és gyötrelmessége ellenére is szép volt az Etelka-szerelem, mert élőnek érezte magát tőle. Egy vágyott, értékekben gazdag élethelyzetet jelentett, amelyre most is vágyik, a jelenbeli nyugodt, de kiüresedett élethelyzetében.
Az oximoronok („édes bánat”, „kínba fúlt gyönyör”) érzelmi kettősséget jeleznek. A vágyak egyszerre forrásai kínnak és kéjnek, ami a beteljesedés lehetőségének nyitottságából fakad. Idősík: múlt.
A 3. egység (23-30. sor) visszatér a kiindulóponthoz, a belátás rezignált állapotához. A veszteség véglegesnek tűnik, a lírai én a jelen sivár léthelyzetébe zárul. Idősík: jövő.
A beszélő kétségbeesett felkiáltása („Hiába, hasztalan!”) jelzi a fellobbanó vágy reménytelenségét, a vágy erőszakos megfékezésének és a szerelemről való lemondásnak a szükségességét. A jövő kilátástalanságának tudata abból az érzésből fakad, hogy a szerelmi boldogság beteljesíthetetlen ábrándnak bizonyult.
A vágyak és a valóság véglegesen szétválnak, a lehetőségek beszűkülnek, a lélek kiüresedik. Ennek következménye a lírai én személyiségének szakadása. A teljes élet reményéről lemondó emberben szív és ész különválik, az ész győz a szív felett.
A beszélő látszólag beletörődik a megváltoztathatatlanba, ezt jelzi a rímrendszer változása. Próbál visszatérni a bölcs belátás által megteremtett lelki nyugalomhoz. Ám ehhez a viszonylagos nyugalomhoz az érzelmek tudatos megtagadása szükséges: „szeretni tilt az ész / Letünt remény után”.
A Késő vágy verselése ütemhangsúlyos, strófákra nincs tagolva. Egymásra torlódó kétütemű hatos sorokból áll (ez szaggatottá teszi a verset). Rímek: páros rím + keresztrím (utolsó részben). A tompa asszonáncok felfokozott érzelmi állapotot jeleznek.
