A teljesség felé Weöres Sándor prózaverskötete, amely 1945-ben jelent meg. Gondolati költeményeket és meditációs, esszéisztikus prózavázlatokat tartalmaz. Aforizmatikusan rövid, tömör fejtegetésekből álló élettanácsok, életbölcsességek gyűjteménye.
Weöres Sándor megidézi az ősvilágot, lemerül a múltba, emlékeit, belső látomását vetíti ki. Emberi szóval akarja megfogni a megfoghatatlant. Felelősséget érez és aggódik a világért.
Világképének egyik központi képzete a világ egysége. Úgy gondolta, hogy a dolgok csak a felszínen, a jelenségek világában látszanak különbözőnek, de a látszólag eltérő minőségek a mélyebb rétegekben azonosak egymással. Vagyis a világon „minden egy”, a világ egyetlen hatalmas egész.
Az ember valamikor egységben élt a világgal, ez az egység azonban megbomlott, így az emberek világa rögeszmék és indulatok zűrzavara lett. „Ha körülnézel: tilalom, kényszer, jelszó, zsibvásár, mákony, maszlag, propaganda, haszonlesés, törtetés, rémület, bizonytalanság.”
Ám az ember a saját személyisége mélyén megtalálhatja a látszat helyett a valóságot, azt a végső valóságot, amiben minden egy, minden azonos. „Ha az igazságot akarod birtokolni… önmagad mélyén kell rátalálnod.”
A versgyűjtemény címe egy képes helyhatározós szószerkezet. Utal a művek tartalmára, a teljesség keresésére.
A forrást a régi keleti filozófiai rendszerek és a középkor európai misztikus irányzatai jelentették. Az egyes versek mind az önmegismerésről, önismeretről és a világhoz való viszonyulásról szólnak. A keleti filozófiák, elsősorban a kínai taoizmus és a buddhizmus hatása abban érezhető, hogy a magába, magára figyelő ember gondolatait olvashatjuk.
A versek E/2. személyű megszólításokat, felszólításokat tartalmaznak, mintha a szerző tanácsokat adna olvasóinak és önmagának is. A cél a csendes meditáció, a világ felfedezése, önmagunk kiteljesítése. Ehhez kapunk örök érvényű segítséget.
A költő a meg nem élt élet lehetőségére figyelmezteti az embert. A mélyebb, tisztább emberségre int, az elmélyedést ajánlja. Az ember csak saját maga valósíthatja meg önmagát. Az emberiség nemesebbé tétele önmagunkkal kezdődik.
A teljesség felé több, különböző terjedelmű, versszakokra nem osztott műből áll. Szerkezetileg 5 részre van tagolva.
I. A forrás – a kezdeti sors, ős-gyermekidő, alap.
II. A kard – a lét és az élet megosztottsága.
III. A fészek – a lét és az élet egy, aki ezt felismeri, eljuthat a fészek meghitt minőségébe.
IV. A szárny – innen lehet szárnyalni.
V. A kristály – minden kitisztul, ami a forrásban még rejtve volt.
A kötet kifejezőeszközeire főleg a metafora, az ellentét és az ismétlés jellemző. Weöres Sándor ellentétekből épülő harmóniára törekedett, szerepjátszó kedv jellemzi.
Stílusa köznyelvi, de költői képei megkülönböztetik a beszélt nyelvtől. Hangulata nyugodt, filozofikus, meditáló, befelé figyelő.
Weöres Sándor a modern ember széttöredezett világképe helyett egységes világképet szeretett volna adni. A költészetet, a verset nem a személyes önkifejezés eszközének tartotta, hanem általános dolgokat, örök igazságokat akart elmondani. Úgy gondolta, a költészet feladata az, hogy korunk széthullott emberének megmutassa az emberi teljességet.
Költészetének célja az volt, hogy metaforikusan megteremtse a lét teljességét és megmutassa a részleges életet élő embernek, hogy minden felszíni különbségben megragadja az egy élményét.
Tudta, hogy a teljességet sem leírni, sem ábrázolni nem lehet, csak érzékeltetni. Képzelete kreatív erejével megteremtette azokat a nyelvi struktúrákat, amelyekben a zene, az áramlás, vagyis a jelenségek háttere a fontos.
