William Shakespeare LXXV. szonett (75. szonett) című alkotása 1595 körül keletkezett. A főleg drámaíróként ismert szerző szonettköltő is volt, 154 szonettjét 1592 és 1596 között írta. A művek pontos keletkezési ideje nem tudható.
Ihletőjük és megszólítottjuk két személy. Az egyik a költő mecénása, akit Shakespeare vonzó, szőke, előkelő ifjúként magasztal (ő az első 126 szonett címzettje).
A másik egy titokzatos „Fekete Hölgy”, a költő kedvese, aki csapodárságával sok keserűséget okoz neki (ő az utolsó 28 szonett címzettje, de szólhat hozzá az első 126 szonettnek legalább a harmada is). Kilétét hiába próbálták kideríteni, sok találgatás született, de egyik se bizonyítható.
Van, aki szerint nem is létezett, és a szonettek hátterében felsejlő szerelmi történet csak fikció. Shakespeare azért találta ki a hölgyet, hogy megcsillogtathassa tehetségét a korszak divatos versformájában, a szonettformában. Ennek ellentmond a versekből áradó forró szenvedély (ilyen érzelmi hevületet nem lehet mesterségesen felcsigázni).
E költemények 1609-ben jelentek meg Shakespeare hozzájárulása, beleegyezése nélkül. A kalózkiadás Thomas Thorpe nevéhez köthető, ő határozta meg a szonettek sorrendjét.
Mivel a költő nem hagyta jóvá a sorrendet, nem tudjuk biztosan, Shakespeare szándéka szerint melyik szonett szól a mecénáshoz és melyik a szeretőhöz. A barátság érzését is nagyon szenvedélyesen élte meg, nála a szeretet nem áll távol a szerelemtől. (A kornak is jellemzője, hogy a barátságot bizonyos tekintetben többre becsülték a szerelemnél.) Így sok esetben bizonytalan a vers címzettjének személye.
Az ajánlás sem Shakespeare munkája. Az első kiadás elején ugyanis ajánlás olvasható, amely egy bizonyos W. H. úrnak szól. E személyről nem tudjuk, ki lehetett. Shakespeare pártfogóit számba véve szóba jöhet Henry Wriothesley, Southampton grófja és William Herbert, Pembroke grófja. Utóbbi valószínűbb, mert az ő monogramja valóban W. H., míg a másik a fordítottja (H. W.).
A szonettek hangvétele azt sugallja, hogy a költőt meghitt barátság fűzte ezekhez a főurakhoz. Arra vonatkozóan, hogy ez valóban így volt-e, nincs hiteles adat. Annyi biztos, hogy mindketten mecénásai voltak és pártfogolták a költőt.
A szonettek első magyar fordítója Szabó Lőrinc.
Főbb témáik: barátság (pártfogójával), szerelem (a titokzatos asszony iránt), az idő múlása, a kor romlottsága, halál és halhatatlanság, a művészet örökléte (a reneszánsz kor közhelyszerű témái). Hangnemük változatos.
Az egyik legszebb közülük a LXXV. szonett.
LXXV. szonett
Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;
Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;
Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.
Műfaj: dal, szonett.
Téma: az intenzív, boldogságot adó szerelem és a belőle fakadó nyugtalanság, egy rajongó, vágyódó és zaklatott lelkiállapot leírása
Stílus: reneszánsz.
Cím: a vers sorszámát, valamint a versformát, ill. a műfajt jelöli.
Kifejezőeszközök: metafora, hasonlat, ellentét, megszemélyesítés, ismétlés, párhuzam, fokozás, alliteráció.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
