A verscím a mű voltaképpeni egyetlen témáját, feloldhatatlan központi szimbólumát jelöli meg. Ady barátja, Révész Béla szerint a vers eredeti címe „Fekete hegedű” volt, de a hegedűt a költő később zongorára változtatta.
Szerkezetileg két egymásra vonatkoztatható, egymást értelmező részből áll. Ez a két rész megfelel a két versszaknak.
A 1. egység (1. versszak) a vershelyzet megteremtése. Ebben a versszakban nincsen lírai énje a versnek, közvetlenül a központi képpel szembesülünk, amit nehéz értelmezni, mert széttartó jelentéselemeket társít hozzá a költő.
Az első sor három igéje („sír, nyerít és búg”) közül egyik sem zenei jelentésű. Ezek az igék az emberi, az állati és a gépi világ hangjait adják vissza, azaz ezekkel a hangokkal tágítják a „hangszer” szó jelentését.
A következő kitétel („Fusson, akinek nincs bora”) a hangzás értelmezéseként olvasható, és a bordalok jellegzetes toposzát eleveníti fel (az élet elviselhetetlen mámor nélkül). A refrén („Ez a fekete zongora”) az előzőekre utalva azonosítja a vers tárgyát, és visszautal a címre.
A második három sor új képet vezet be, a zongoristáét („Vak mestere tépi, cibálja”). Az első sorral szinkronban, a „vak mester” játéka sem hagyományos játékra vonatkozó igékkel írható le: „tépi, cibálja” a zongorát. Tevékenysége azonban zenét eredményez.
A disszonanciából származó összhang képe azzal a folyamattal állítható párhuzamba, amikor az egyén az általa észlelt nem összefüggő jelenségek között értelmező munkával harmóniát teremt, azaz olvasóként viselkedik. Adja magát, hogy a zongora és a játékos egységben szemlélt képét olyan értelmezésekkel próbáljuk feloldani, mint sors, élet és Isten.
A 2. egység (2. versszak) az előző egység komplex képének szűkítő értelmezését adja. Itt ugyanis már megjelenik a lírai én (az első versszak még harmadik személyű, a második már végig E/1. személyű) és az első három sorban saját belső világával azonosítja az értelmezés tárgyát („Fejem zúgása, szemem könnye, / Tornázó vágyaim tora, / Ez mind, mind: ez a zongora”).
Ugyanakkor ez a rész visszautal az előző egység megfelelő soraira, a fejzúgás és a könny a sírással és a búgással, a nyerítés a (lovagi) tornával, a borivás pedig a torral állítható párhuzamba.
A vers síkjának a belső térbe való áthelyezését a refrén változása is kíséri: „Ez mind, mind: ez a zongora.” Az új nyelvi elem miatt („mind, mind”) ez a sor azonban minden eddigi jelentésre vonatkozhat, és arra utal, hogy a zongora képének két értelmezési kísérlete (világ-egyén) egyszerre érvényes.
A lezáró három sor a két sík közötti egységet teremti meg. Egyrészt a hangszer előző strófabeli két lényegi tulajdonságát itt a szív kapja („boros”, „bolond”), másrészt megjelenik az egyetlen zenei kifejezés („ütem”), ami a zongorára és a szívre is vonatkoztatható („Boros, bolond szivemnek vére / Kiömlik az ő ütemére. / Ez a fekete zongora”).
A vers alapgondolata, üzenete nehezen körülírható. A legkülönbözőbb reakciókat váltotta ki befogadóiból, illetve a kortársak szemében botránykőnek számított. A vicclapok örökös témája, az értelmetlenség riasztó mintapéldánya lett.
Ignotus egy olyan mondatot írt róla a Magyar Hírlapban a Vér és arany-kötet megjelenése után, amely azóta szállóigévé vált: „Akasszanak fel, ha értem. De akasszanak fel, ha hat-hét irodalomban, melyet nyelvtudással megközelíthetni: sok vers akad ilyen egész értelmű, ilyen mellet és elmét betöltően teljes kicsengésű.”
Ignotus szerette az elegáns, szellemes, fordulatos megfogalmazást, ám ezúttal a játékos, okos könnyedség, a baráti szellemesség, a wilde-i típusú paradoxon rosszul sült el: érv lett belőle Ady ellen. A fekete zongora pedig az értelmetlenség modelldarabjaként híresült el.
A mű szándéka valószínűleg éppen az, hogy több lehetséges értelmezésre bukkanjunk rá. Provokálja az értelmezői munkát, s egyben rá is mutat annak elkerülhetetlenségére és kétségbeejtően nehéz voltára.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
