A 3. versszakból megtudjuk, hogy az első személyben megszólaló lírai én cselekedni akar, változtatni a jelenlegi állapotokon, felrázni, felébreszteni a „föld alvó lelkét”, legyőzni az ugart. De míg azzal van elfoglalva, hogy a múltbeli szépségeket idézi fel, a mozdulatlan táj megmozdul, cselekvővé válik, az indák tekergőzni kezdenek:
Vad indák gyűrűznek körül,
Míg a föld alvó lelkét lesem,
Régmult virágok illata
Bódít szerelmesen.
Kettős kép tárul elénk: a magyar ugar mára eldurvult, de egykor virágzó föld volt, azaz megvoltak a maga szellemi értékei (a „régmult virágok” jelképezik ezt a múltbeli szépséget).
A dicső múlt áll szemben a dicstelen jelennel (időszembesítés): mivel régen művelték ezt a földet, egykor virágok nyíltak itt, de annak az időnek vége, mára elborítja a földet a sok gaz, amely megfojtotta a virágokat. A lírai ént ezeknek a régvolt virágoknak az illata bódítja, azaz elvágyik egy másik korba, amikor még jobb idők jártak, vizsgálja-keresi az igazi értéket.
Ady hisz a magyarságban, látja ős-erejét, de azt is tudja, hogy a magyarság jelenleg műveletlen, fejletlen, és hogy a múlt értékeinek ma már csak az emléke él a lelkünkben.
Egyébként a kritika mellett érződik a versből a szeretet is, amelyet a költő a szomorú táj iránt érzett, különösen ez a versszak tanúskodik segíteni akarásról és gyöngédségről. Ady haragja tehát nem magának a magyar földnek szól, hanem az élősködőknek.
Miközben a vers beszélője a föld alvó lelkét ébresztgeti, az ugar indái behálózzák és megfojtják.
Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.
Csönd van, ez patetikus kép. A lírai én korábbi hetyke, dacos felkiáltása („Hej”), amellyel fel akarta rázni a „föld alvó lelkét”, mostanra csöndbe fulladt. Ez azt jelzi, hogy az ugar kerekedett felül, a költő vereséget szenvedett.
Ráadásul ez a vereség nem egy hősies, kevély helytállás közben történő bukás, hanem egy elfáradó, önfeladó bukás: a vers beszélője a lenthez hasonul, amelyet meg akart változtatni (a végén ugyanúgy hasonul a környezetéhez, ahogy A Hortobágy poétája című költemény lírai hőse is).
A halmozott alany („a dudva, a muhar, a gaz”) és a fokozásos igesor halmozott állítmányai („lehúz, altat, befed”), azt fejezik ki, hogy az ugar-léttel szemben a virág-létre vágyó lírai én (költő, művész) sorsa az aláhullás, a züllés. És ez a kudarc nem kevélyen, dacosan, pátosszal történik meg, hanem szomorúan és rezignáltan, elesően, elveszően.
A virág után vágyó lelket a gaz lehúzza, altatja, befedi, de ezt nem az anya óvó, pihentető gesztusával, hanem inkább az elsorvasztás gesztusával teszi. (Paradox módon Ady simogató, lágy kifejezéseket használ az embertelen tartalom kifejezésére, a lassú elveszés érzékeltetésére.)
Az ugar képe itt már kísértetiessé válik: mintha egy rosszindulatú élőlény lenne, amely a mélybe húzza az embert. Ady irrealitások, túlzások sokaságát viszi bele az ugar képébe: az égig érnek a giz-gazok, gyűrűznek az indák, stb. Egyfajta emberen túli, valóságfölötti kísértetiesség van itt jelen, amely rettegést vált ki.
Az ugar nemcsak a gyűlölt, félfeudális magyar valóságot jeleníti meg, hanem annak kísértetiessé növesztett, elmitizált, sorsszerű voltát is. Ady ugyanis reménytelennek érezte a feladatot, amelyre vállalkozott. Kétségek közt hányódott, ezért saját lázadó szenvedélye, saját dacos tiltakozása ellenében saját maga által teremtett rémségeket vonultatott fel.
A lírai ént tehát nem alágyűri, legyőzi a környezete, hanem asszimilálja, magához rántja. Hozzáhasonul az egyén a környezetéhez: elfekszik a gazban, ahonnan pedig kifelé vágyott. A szépségre fogékony, szellemi-lelki életet élő, érzékeny embert is le tudja húzni a rossz társaság: elvész a közönségességben.
A szél pedig gunyorosan, ironikusan kacag a nagyra törő szándékok, a merész álmok bukásán. A vers beszélőjének ugyanis nem sikerült a „föld alvó lelkét” felszabadítania: a magyar föld az elvetélt lehetőségek hazája maradt. A közönyösen, hűvösen kacagó szél groteszk képe a lírai én részvétlen környezetét szimbolizálja.
De a sor úgy is értelmezhető, hogy a szél kikacagja ezt a gazos, nem termő magyar földet, és tovaszáll, mint az idő, mint a modern szelek, amelyek átlépik, otthagyják részvétlenül, lesajnálva, kikacagva a korral nem haladókat. Ahogy a kacagó szél legyőzi a tespedt, műveletlen, kihasználatlan magyar földet, úgy győzi le a modern kor a maradi, korlátolt, műveletlen, fejletlen és elavult állapotokat konzerváló magyar világot.
A záró kép kissé patetikus, túlméretezett, de a vers elbír ennyi pátoszt. Különben is ez nagyon groteszk pátosz, amelyet Király István a „nihil pátoszának” nevez.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
