Az István öcsémhez 1844 júniusában keletkezett Pesten, nem sokkal azután, hogy a költő másodszor is meglátogatta szüleit Dunavecsén (első dunavecsei tartózkodásának az Egy estém otthon állít emléket).
A vers Petőfi költői levele öccséhez, aki egyetlen testvére volt. Abban az időben íródott, amikor szüleinek sorsa válságosra fordult. A költő megható sorokban folyamodik testvéréhez, akit arra kér, hogy helyette is gyámolítsa és segítse az idős szülőket.
A költemény egyetlen áradó vallomás: nem külön szól az édesapáról, az édesanyáról és a testvérről, hanem együtt az egész családról. A mű végén a költő hangja vallomásossá hevül: a szülők iránti végtelen szeretet és a családjáért érzett felelősség érződik soraiból.
István öcsémhez
Hát hogymint vagytok otthon, Pistikám?
Gondoltok-e ugy néha-néha rám?
Mondjátok-e, ha estebéd után
Beszélgetéstek meghitt és vidám,
Mondjátok-e az est óráinál:
Hát a mi Sándorunk most mit csinál?
És máskülönben hogy van dolgotok?
Tudom, sokat kell fáradoznotok.
Örök törődés naptok, éjetek,
Csakhogy szükecskén megélhessetek.
Szegény atyánk! ha ő ugy nem bizik
Az emberekben: jégre nem viszik.
Mert ő becsűletes lelkű, igaz;
Azt gondolá, hogy minden ember az.
És e hitének áldozatja lett,
Elveszte mindent, amit keresett.
Szorgalmas élte verítékinek
Gyümölcseit most más emészti meg.
Mért nem szeret ugy engem istenem?
Hogy volna mód, sorsán enyhítenem.
Agg napjait a fáradástul én
Mily édes-örömest fölmenteném.
Ez fáj nekem csak, nyúgodt éltemet
Most egyedűl ez keseríti meg.
Tégy érte, amit tenni bír erőd;
Légy jó fiú, és gyámolítsad őt.
Vedd vállaidra félig terheit,
S meglásd, öcsém, az isten megsegít.
S anyánkat, ezt az édes jó anyát,
O Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd!
Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom,
Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom;
De megmutatná a nagy veszteség:
Ha elszólítná tőlünk őt az ég…
E néhány sorral érd be most, öcsém.
Én a vidámság hangját keresém,
És akaratlan ilyen fekete
Lett gondolatjaimnak menete;
S ha még tovább fonnám e fonalat,
Szivem repedne a nagy kín alatt.
Más levelem majd több lesz és vidám.
Isten megáldjon, édes Pistikám!
Petőfi ebben az időben, 1844 második felében kezdte egyre gyakrabban használni az episztola (költői levél) műfaját, amelyet Kazinczytól Berzsenyiig és Batsányiig költőink a legtartalmasabb és legfennköltebb témák megverselésére használtak.
Petőfi ezen a téren is újít: nála az episztola már egy új korszak íróegyéniségét fejezi ki. Az én-verseiben megszokott személyességgel és fesztelen hangnemben írja meg költői levelét is. Ezenkívül nemcsak íróbarátainak címzett, élet és művészet nagy kérdéseiről szóló gondolatait fejezi ki episztolaformában, hanem saját magáról is sokat elmond (érzéseiről, családjáról), tehát tágítja az episztola-témák körét.
A költői levél meghatározott személyhez szól, de tartalma közérdekű: a verses forma azt mutatja, hogy küldője műalkotásnak szánta, tehát a költő nemcsak Petőfi Istvánhoz írta (később öccse is felvette a Petőfi nevet), hanem mindenkihez beszél, mondanivalója pedig általános érvényű.
Az István öcsémhez közvetlen, családias hangvételű vers, amelyet végig az élőbeszéd természetessége jellemez. Már eleve olyan bevezető formulával kezdődik a mű, amilyennel a valódi, prózában írt leveleket szokás nyitni: mi újság, hogy s mint vagytok? Nagyon fesztelen, valósággal költőietlen nyitás ez (szándékosan).
Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!
