Édesanyjáról ebben a versben kevesebb szó esik, de annál mélyebb érzések fejeződnek ki abban a kevés szóban. Egyfajta sötét szín is vegyül az anyjáért való aggódásba: attól retteg, hogy anyja meghal, s ezt a félelmét meg is osztja versében a nyilvánossággal.
Már-már modernnek nevezhető ez az őszinteség, hiszen Petőfi itt egy tudat alatti szorongásnak ad hangot, vagyis olyasminek, amiről abban a korban nem volt szokás beszélni. Ráadásul ő erről a tabunak számító érzésről a legegyszerűbben, a legtermészetesebb módon, már-már naivnak nevezhető stílusban számol be.
Így hát a verset nyitó kedélyes hangulattól a legkomorabb, legborúsabb hangig jut el a költő. Ez az elkomorulás azt a folyamatot tükrözi, ahogyan Petőfi gondolatai követték egymást: először az otthon emléke derűt ébresztett a lelkében, de aztán ahogy eszébe jutottak a családját kínzó gondok, nehéz lett a szíve, s egyre sötétebb gondolatai támadtak.
Emiatt bocsánatot is kér öccsétől a vers zárlatában: nem szándékosan lett a levele komor.
A vers ötös verslábú jambusi sorokból áll, verselése rímes időmértékes (nyugat-európai) verselés.
Értelmi-logikai tagolása nem igazodik semmiféle verszenéhez. Az egyes gondolatmenetek terjedelme nem a versszakok terjedelméhez illeszkedik, hanem a mondanivaló arányaihoz.
Az István öcsémhez nyomtatásban először Petőfi Versek című gyűjteményes kötetében jelent meg 1844-ben.
Részletes elemzés ITT olvasható.
