A magyar Ugaron lendületesen, szenvedélyesen indul, de ez a szenvedély később lankad, elhalkul, elnémul.
Elvadult tájon gázolok:
Ős, buja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezőt ismerem,
Ez a magyar Ugar.
A beszélő itt még felülről, fölényesen néz le az ugarra, amelyen gázol, és az „elvadult táj” is még mozdulatlan, passzív. Valamiféle megvető kívülállást is tükröz a mutató névmás („Ezt a vad mezőt ismerem”).
A versnek nincs megszólítottja, vagy legalábbis nincs nyelvileg jelölt megszólított. Ugyanakkor a beszédmód feltételezi egy megszólított jelenlétét: a deixis (rámutatás) és a határozott névelő használata arra utal, hogy a lírai én partnere maga az olvasó, azaz hozzánk beszél.
Az „Ez a magyar Ugar” sor kifelé mutat a szövegből, és valamiféle közös előismeret létezését sugallja (a határozott névelő miatt).
A 2. strófában a lírai én felfedező szándékkal vizsgálja a környezetét, és hetyke, egyelőre még magabiztos hangon kéri számon a virág (azaz a szépség, a kultúra) hiányát:
Lehajlok a szent humuszig:
E szűzi földön valami rág.
Hej, égig-nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?
A vers beszélője egyre csüggedtebb, ezt jelzi a mozdulat, ahogy a föld felé hajol.
Aztán szinte dühvel, indulattal kérdezi: hát nincs itt virág? Bezzeg a giz-gaz a magasba tör! A virág a szépet, értékeset jelenti, a kultúrát, a műveltséget, a költészetet, a szellemi értéket. (Ady A Hortobágy poétája című versében is ezt a virág-metaforát használta: „De ha virág nőtt a szivében, / A csorda-népek lelegelték.”).
Figyeljünk fel arra, hogy Adynál az ugar nemcsak eldurvult, elvadult föld, hanem buja és szent humusz is! Értékei is vannak, csakhogy ezek kárba vesznek.
Ez a föld alapvetően „ős, buja” (azaz termékeny) lenne, ha megművelnék, ez a föld virágok fölnevelésére hivatott „szent humusz”, mégis „dudva”, „muhar”, „égig nyúló gizgazok” nőnek rajta a szépséget jelképező „virág” helyett.
A „buja föld”, a „szent humusz” a lehetőségeket jelképezi, az „elvadult táj”, a „dudva, muhar”, az „égig-nyúló giz-gazok” viszont azt jelzik, hogy a lehetőségek kihasználatlanok. A műveletlen, elvadult, a föld erejét nem tápláló és nem kihasználó talaj az értékek, adottságok elpazarlását szimbolizálja.
A kibontakoztatható lehetőségek és a kopár valóság ellentéte hagyományosan kedvelt motívum a haladó nézetű költők számára: már Petőfi is ilyen képekkel próbálta felrázni a magyarságot (pl. A magyar nemzet című versében).
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
