Az Új vizeken járok témája a radikális újszerűség keresése, ebben visszautal a kötet vezérversére, a Góg és Magóg fia vagyok énre. Ugyanaz az önérzetes, profetikus hang jelenik meg, csak míg a kötet nyitó versével költői programját, újszerűségét, a köztudatba való „berobbanását” jelentette be Ady, addig ebben a költeményben erősebb – az újdonság hangsúlyozása mellett – a biztatás motívuma.
Az önbiztatást mind az öt strófában a rövid, felszólító harmadik sor fejezi ki. Ady a költői feladat kijelölése mellett e költői feladat teljesítésére ösztönzi magát, így a kötetzáró vers a folytatás ígérete is egyben.
Ugyanakkor ez a nyomatékos önbiztatás szorongásról is árulkodik, hiszen aki nem érez félelmet, annak nincs szüksége önbiztatásra. Azok bátorítják magukat (ráadásul ezekkel a szavakkal: „Ne félj!”), akik félnek, szoronganak.
A költő nagyon magasra tette a lécet önmagával szemben. Mint sok más költeményében, itt is a sorsszerűség érzése kap hangot, neki ez a vátesz-sors lett rendelve, az ő élete nagyszerű művészlét, ámbár ez a szerep együtt jár a meg nem értettséggel, az otthontalansággal, az elhagyatottsággal.
A mű képrendszere a francia szimbolistákat idézi. Témája, hangulata révén rokonságot mutat több klasszikus szimbolista alkotással (pl. Baudelaire: Az utazás, Útrahívás; Rimbaud: A részeg hajó). A szövegköztiség (intertextualitás) elemei felfedezhetők főleg Baudelaire Az utazás című költeményével kapcsolatban („örvénybe szállani, mindegy: Pokolba, Égbe, / csak az Ismeretlen ölén várjon az Új!”)
A vers kulcsszava: az „új”, amely 7-szer fordul elő a költeményben. Ez a szó – hasonlóan a Góg és Magóg fia vagyok én című vershez – az eredetiséget nevezi meg értékként.
Ugyanakkor Ady költészete csak viszonylagosan új, hiszen a vers szövege erősen kapcsolódik a francia szimbolista hagyományhoz. Csak a magyar lírába hozott Ady újat.
Korai verseiben olyan történelmi utalások vannak, amelyek azt fejezik ki, hogy a régi, az, ami elmúlt, az le van zárva, a hagyomány folytathatatlan. Ez a szemlélete később módosult: el is szakadt a múlttól, de folytatta is a hagyományt.
A vers beszélője többféle szerepben jelenik meg:
- evezős, aki megrészegült a szabadságtól és a kalandvágytól, akit a megismerés vágya új és új vizekre hajt
- a Holnap hőse
- hegedős („hegedős”: középkori vándorénekmondó, vándorzenész) – így lett a hegedű is a költészet jelképe (a lant mellett)
A „hegedős” kifejezés itt persze tagadó szerkezetben szerepel („Én nem leszek a szürkék hegedőse”), ami a lírai én újat akarását jelzi. A „szürkék” az átlagosat, a megszokottat kedvelő emberek, Ady nem ezeknek akar a költője lenni. Elutasít mindent, ami régi („megálmodott álmok” – ő új álmokat akar álmodni).
Kifejezőeszközök: megszemélyesítés, ismétlés, anafora, aszindeton, halmozás, fokozás, figura etymologica, alliteráció, epanalepszis („Szállani, szállani, szállani egyre”, „Új, új Vizekre”), refrén (beékelt), felszólító módú igék sokasága
Van a versben valami nyugtalanító, talán a fokozások és különféle ismétlésformák miatt. Erős dinamizmus, a megmozgatottság érzése uralkodik benne. Végig töretlenül érezni a tagadás szülte indulatot, a makacs szenvedélyt.
Alapmotívumok:
- hajó, utazás
- mámoros állapot (részegség, álom, „szentlélek”) – Ady a költészetének ihletforrását egy szent („Szentlélek”) és egy profán („kocsma gőze”) kifejezéssel jelöli meg, vagyis két hagyományosan ellentétes értéket egyenrangúként jelenít meg, hiszen mindkettő egyszerre hajtóerőt jelent neki, a megszállottság, a hit és az alkohol is ösztönzőleg hat rá (az ő számára ezek felcserélhetőek, választhatóak)
- az ismeretlen, az új (Holnap, új, szűzi)
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
