Története:
Már a klasszikus korban is ismerték, pl. Vergilius pásztorkölteményei is allegóriák.
A keresztény irodalom kialakulásától kezdve az allegória használata erkölcsi és lelki tulajdonságok megjelenítését tűzte ki célul, az Erényeket és a Bűnöket, ill. azok harcát mutatta be. Valójában vallási-teológiai tételeket, társadalmi szabályokat szemléltetett és oktatott. Ez volt a jellemző a szerelmi téma feldolgozására is.
Már a középkorban használták az allegóriának azt a fajtáját, amikor a költő egy elvont fogalmat képben jelenít meg. Időnként az ilyen allegória megértését megkönnyítik az előismeretek, mert a költői kép önmagában nehezen fejthető meg. Ismerni kell a kultúra által ránk hagyományozott jelentését ahhoz, hogy megértsük. Pl. Dante Isteni színjáték c. művében szerepel három vadállat: párduc, oroszlán, hiéna, ezek a kéjvágy, az erőszak és a kapzsiság allegóriái.
Igen gyakori volt a középkorban a haláltánc allegóriája is, amely viszont a feudális társadalmi rend viszonylagosságát hirdeti, hiszen a halál a hierarchia csúcsán állóknak sem kegyelmez.
A színpadon a moralitások az allegória tipikus megjelenési formái a 15. századtól kezdve. Az ilyen fajta allegória hosszú virágzását a természetelvűség művészi eszménye szorítja háttérbe.
A magyar irodalomban jórészt a 19. századtól kezdve művelik a költők, noha már Zrínyi Miklós idilljei is lírai allegóriák.
A modern kor allegóriáiban feloldódik a túlzott szabályosság, az egyirányúság, s voltaképpen kezd feloldódni a klasszikus allegória, közeledik a szimbólumhoz és más költői eszközökhöz.
Értelmezése:
Az allegória azon ősi gondolkodásmódon alapul, amely nem húzott éles határt az élő és az élettelen világ, valamint a valóság és annak szóbeli kifejtése közé. A fogalom megelevenítése, megszemélyesítése megkönnyíti a befogadó dolgát.
A befogadó allegorikus értelmet tulajdoníthat olyan műnek is, amelynek nem volt ilyen szándéka. Különösen gyakori ez, ha a kor erősen vonzódik az allegóriához (középkor), vagy amikor a cenzúra működése miatt az alkotó nem fejezheti ki magát közvetlenül.
Irodalmunk legismertebb allegorikus költeményei a 19. század második felében, az 1849 utáni önkényuralom idején születtek (Arany János: A rab gólya, A walesi bárdok, Tompa Mihály: A madár fiaihoz, Ikarus, Új Simeon, A sebzett szarvas, Vajda János: A virrasztók).
Ebben a gyászos időszakban a hazafias érzelmeket nem lehetett nyíltan megfogalmazni, ezért a költők kénytelenek voltak az allegóriához folyamodni. Ezek a művek tehát igazi allegóriák, de ilyen helyzetben hajlamos az olvasó a maga vágyott eszméit is beleérteni a műbe.
A modern allegória politikailag egyértelmű és nyílt helyzetben is megszülethet. Ennek ismert példája Petőfi Föltámadott a tenger c. műve, amely teljes, végigvitt allegória, ugyanakkor mindvégig nyílt jellegű is, hiszen szövegszerűen kimondja, hogy a tenger háborgása a nép forradalmi akaratának jelképe.
Az allegória túlhajtott formája már szinte azonos a szimbólummal.
Értékelése:
Az allegóriával, annak ábrázolásban betöltött szerepével a középkor óta foglalkozik az esztétikai-elméleti irodalom. Nemcsak a középkor, hanem a reneszánsz és a romantika alkotói és esztétái is rendkívül magasra értékelték. Nagyon sokan az allegorikust tartották az igazi, a legmagasabb rendű művészi ábrázolásnak.
Goethe viszont határozottan szembeállította az allegorikus és a szimbolikus ábrázolást, s az előbbit csökkent értékűnek tartotta. A magyar irodalomban Lukács György foglalkozott – Goethe alapján s ugyancsak elítélően – az allegóriával.
