Egy másik felosztás szerint a vers 5 szerkezeti egységre bontható fel.
Az 1. egység (1-5. versszak) az „expozíció”: a kaland bevezetése (múlt idejű elbeszélés). A hajó a vers felütésében elveszíti a legénységét, s ezzel elnyeri a szabadság alsóbb fokát. A bevezető végére pedig, mikorra lejut a tengerre, leválik róla „a kormány s horgony”, azaz most már csak az óceán irányíthatja, s ezzel elnyeri a szabadság magasabb fokát.
Ebben a hétköznapi életből való kitörés, a roppant elvágyódás fejeződik ki. A hajó a mindennapok megszokott kötöttségeitől szabadul meg, amikor megszabadul vontatóitól, legénységétől, kormányától és horgonyától. Kifut a tengerre, a végtelen kozmoszba, és egy szédítő, magányos utat jár be, amelynek során az ismeretlen felé tart.
A 2. egység (6-17. versszak) a hajó útjának elbeszélése. A 6. strófa a fordulópont („Azóta egyre fürdök a roppant tengerek / költészetében”). Innentől jelen időt találunk. Innentől kezdve a korlátok nélküli szabadság, a függetlenség öröme és a különös, végletes események fölött való csodálkozás, ámulat hangja dominál.
A mitologikus és irodalmi utalásokkal teletűzdelt rész a voltaképpen téma, a beavató utazás kibontása. Az óceánnak kiszolgáltatott hajó által jelképezett szubjektum áthalad a megismerés különböző fázisain a konkréttól az egyre elvontabbig.
A hatalmas, nagyszabású víziók, a hallucinációs képáradat meghökkentő és megborzongató jelképek halmaza. A 8-14. strófában különösen élénk képzuhatag található (láttam, hallottam, mentem, rohantam, találtam, stb.). Emelkedő lendület és múlt idejű elbeszélés jellemzi.
A hajó a lélek mélységeit, ismeretlen vizeit járja be, ahol kimondhatatlan szenvedéseket és soha nem érzett gyönyöröket is átél. Fölfedezi mérhetetlen gazdagságát, a legfőbb dolgok tudója lesz, ezáltal nagy bűnössé, átkozottá válik, mintegy a Pokol közelébe jut el, ugyanakkor közelebb jut a boldog Jövő titkához is.
Az ismeretlen, soha nem sejtett felfedezések, benyomások, élmények, lenyűgöző meglepetések, újszerű tapasztalatok itt még ujjongást, örömöt keltenek. Az elmondhatatlan szépségek és riasztó borzalmak csodáit, egyszóval a tapasztalatszerzést a beszélő érezhetően a legfőbb értéknek tekinti.
Ennyi csodát és titkot azonban nem lehet gyötrelem nélkül elviselni, s a hajó már-már összeroskad a tapasztalatok súlya alatt.
Így aztán a 15. versszakban a hajó hangja elbizonytalanodik, s megkezdődik a különös tapasztalásokból való kiábrándulás folyamata. Innen fokozatos kiábrándulás figyelhető meg, a korábbi ujjongó hangnem elégikussá válik. A pusztulás, a rothadás képzetei uralkodnak. Az elbeszélés ismét jelen idejű.
A 3. egység (18-22. versszak) a szubjektum önjellemzése és tapasztalatainak összefoglalása. Ez a rész a vers csúcspontja.
A 18. strófában a beszélő magára mutat: „Imé ez vagyok én! züllött hajó, hináros”. A lírai én tehát azonosul a szabadon sodródó, cél nélkül rohanó hajóronccsal.
A lírai én maga oldja föl az allegóriát, a szimbólumot: „s zsákmányul téptem onnan, finom poéta-étkül / ízes nap-cafatot s nyálas, nyúlós azúrt!”. Ez a sorpár egy ironizáló önreflexió, vagyis a hajó jelképe egyértelműen a költővel azonosul.
Ez az önreflexió a költőszerepre és a költői alkotásmódra vonatkozik, az irónia oka pedig az, hogy a költő belátta, hogy az ismeretlen felfedezése vagy a megnevezhetetlen megragadása sem teszi lehetővé számára a hagyománytól való teljes elszakadást. Teljesen új költői nyelvet nem tud megalkotni.
A nap=zsákmány motívum értelmezésében segít az a bizonyos Látnok-levél, amely A magánhangzók szonettje kapcsán is fontos: „Elérkezik az ismeretlenhez, s mikor végül félőrülten, már elveszítené látomásainak értelmét, egyszerre megpillantja őket!… A költő tehát valóban tűzrabló.”
Ettől kezdve a vers végéig a beszélőn elhatalmasodik az önvád, amelyből már hiányzik a szenvedély. A tapasztalás itt már nem a legfőbb érték.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
