A részeg hajó verselését tekintve négysoros, keresztrímes (abab) alexandrinusokban íródott. A magyar fordítás időmértékes, jambikus verselésű.
A vers ritmusa hullámzó, jellegében a tengeri áramlásokat követi: lassú az indítás (az első 2 strófa lassú, szinte terjengős), majd meglódul, fokozatosan felgyorsul (nagy, nyugtalan, dinamikus képek, felkiáltójeles, „hangos” mondatok jönnek). Aztán újra lelassul a vers irama, hirtelen minden megáll, 3 strófányi nyugalom következik, ugyanakkor a vers feszültsége nem esik vissza.
Olyan a vers görbéje, mintha egy rapszodikus kedély változásait követné, a képek hol fellobbannak, hol kihunynak, az egyik lidérces („orkán borzasztó dühe”), a másik derűs („Láttam sziget-csodát! Csillagzó szemhatárral!”). Akármilyen hosszú is a mű, a ritmus egyszer sem törik meg, és végig a tenger hullámzását utánozza.
A cím egy minőségjelzős szószerkezet, témajelölő. A címben megjelenő hajó nagy múltú toposza az irodalomnak. Rimbaud megszemélyesítve használja: a „részeg” jelző nemcsak a tengeren hánykódó hajó képét idézi, hanem a részeg ember képét is, és a részegség állapotához kapcsolható asszociációkat hív elő (pl. féktelenség).
A 25 strófából álló költeményt több módon is fel lehet osztani. Az egyik felosztás szerint 3 nagyobb szerkezeti egységre tagolható.
Az 1. egység (1-5. versszak) a megszemélyesített kereskedőhajó útját beszéli el attól kezdve, hogy megszabadul a vontatóktól és vontatókötelektől, odáig, hogy a folyóról kijut a tengerre. A hétköznapi szereptől és kötöttségektől való megszabadulás következtében megtapasztalja a korlátlan szabadság élményét, és ez az érzés teljesen megrészegíti.
Rimbaud szinesztéziás képek által teszi érzékletessé a szabadság és megtisztulás képzetét („zöld víz lágy íze”, „mint almák hűvös húsa”, „kékes, lomha folt”).
A 2. egység (6-17. versszak) a beavatódás motívumával egészíti ki a megtisztulást: a hajó a „roppant tengerek költészetébe” kerül, amely egyelőre ismeretlen a számára. Ennélfogva olyan gyönyöröket és szenvedéseket él át, amelyek a hétköznapi tapasztalatokhoz egyáltalán nem mérhetőek.
Rimbaud itt látomásos és szinesztéziás képeket halmoz, amelyek az álom és a képzelet működési elvét követik. Ezeket a képeket laza képzettársítások és a megismerésre vonatkozó igék (láttam, hallottam, álmodtam, találtam) kapcsolják össze.
A versbeszéd eksztatikussá válik, egyre dinamikusabb igéket találunk. Ugyanakkor megjelennek az első olyan motívumok is, amelyek már a hajó pusztulását vetítik elő („szentszüzes fokok / ragyogó lába zúz és orrom elsodorja”, „reves roncsot” stb.). A pusztítás motívumával együtt a feltételes igemód is megjelenik a kijelentő mód helyett („mutatnék”). Ez már elbizonytalanodást sejtet.
Megkezdődik a kalandokból való kiábrándulás, amelyet a beszélő újabb önértelmezései jeleznek („tört testemen”, „részeg roncsom”).
A 3. egység (18-25. versszak) összegzi az utazás tapasztalatait. Hangneme elégikus, mérlege kettős. A beszélő ugyanis az utazás során nemcsak csodákat, eksztatikus élményeket tapasztalt meg, hanem szenvedéseket is, a Poklot is.
A minden titkot megismerő, megterhelő tapasztalatszerzés a kiábrándulás és a pusztulás irányába sodorja, és felkelti benne a révbe érés, a biztos kikötőbe jutás iránti nosztalgiát („Óh, ha van Európában öböl még…”). Megszólal a halálvágy is („lázas derekam… / bár megszakadna már s benyelné már a hab”).
A halálvágyat a vers zárlata is nyomatékosítja, mivel nyilvánvalóvá teszi, hogy a lírai én számára nem lehetséges a visszatérés se a gyermekkor idilljébe, se a hétköznapi életbe: a jelzászlók, tüzek, hidak nem jelentenek számára kiutat.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
