A 4. egység (23-24. versszak) a szenvedés és a honvágy bevallása. A 23. versszakban felhangzik a megsemmisülés óhaja is („már lázas derekam gyötrelmes görcstől görbe, / bár megszakadna már s benyelné már a hab”). Leértékelődik a különös tapasztalatok szédítő élménye: érezzük, hogy a hajó már nem akar a végtelen óceánokon sodródni, visszavágyik onnan Európa kivénhedt földjére.
A 2. egységben a negatív önjellemzés eszközeként használt Európa-kép („megvetlek, Európa! únt gátú, ócska föld!”) itt a pozitív értelmű önazonosítás eszköze: „Óh, ha van Európában öböl még, melyre halkan / vágy vonna…”.
Egy másik szinten ellenkező irányú folyamat játszódik le. A végtelen, nyílt, áttetsző, kiszámíthatatlan tenger jelképét felváltja az apró, zárt, sötét tavacskába való „hazatérés” motívuma: „kicsi víz az, egy vak tócsa, hideg…”. Ez tehát nem egy boldog, hanem egy megszomorító hazatalálás.
A kis tócsa, amely után a 24. strófában felvillan a halvány nosztalgia, a valódi kezdet képe, a játszó gyermeké, akinek egy tócsa is tenger. Ebben a kis tócsában a hajó békés papírhajóként libeghetne az ámbrás alkonyatban. A papírhajó vízrebocsátása és a kisfiú képe azonban az újrakezdés lehetetlenségét fejezi ki.
Az 5. egység (25. versszak) a lezárás, a végkövetkeztetés, amely összegző jellegű és rezignált. Itt az utazás kezdetét negatív kontextusban látjuk. A rakpartot látjuk, amelyből a hajó annak idején kifutott, és amelynek világába, átesvén a beavatáson, nincs többé visszatérés.
A kozmikussá növesztett züllött hajó és a kis játékhajó ellentéte rámutat a gyermekkori ártatlanság utáni nosztalgiára. A részeg hajó úgy érzi, talán jobb lett volna nem átélni mindazt, amit átélt. A részegítő utazás után ugyanis már nem lehetséges a visszatérés sem a gyermekkori idillbe, sem az egyszerű polgári világba.
Már nem tudna úgy élni, mintha mi sem történt volna, nem tud olyan lenni, amilyen azelőtt volt. A hajóroncs „nem szállhat révbe többé kalmárhajók után”. Ezért a fájdalom, a csalódás és lemondás hangján zárul a költemény.
Rimbaud voltaképpen a mindent látni és megélni, mindent kiinni és kifejezni ars poeticáját kérdőjelezi meg. De voltak olyan elemzők is, akik afféle próféciaként, jóslatként fogták fel a költeményt, amely Rimbaud későbbi kalandos tengeri útjait „jövendöli meg”, kereskedőként tett afrikai útjait és halálos betegen való visszatérését hazájába, Európába.
Ilyen értelemben tekinthetjük a verset önvallomásnak, önarcképnek is. A mindent akaró, az egész mindenséget szomjazó személyiség, aki megcsömörlik Európától, aztán meg úgy eltelik a vad kalandokkal, hogy belebetegszik, s szinte már csak szétrepedni, elsüllyedni vágyik – mindez Rimbaud-ra vall.
Mintegy a saját jövőjét, életstílusát hirdeti meg már egész fiatalon: mindent látni, mindent átélni, mindent átérezni, mindent fenékig üríteni, mindent megtapasztalni és mindent elmondani. Még akkor is, ha végül bele kell pusztulnia.
