Johann Wolfgang von Goethe: Vándor éji dala (elemzés)

Goethe Vándor éji dala című verse méltán híres kis műremek, amely 1780. szeptember 6-án este keletkezett és egy valóságos kirándulás ihlette. A legenda szerint Goethe a thüringiai erdőben kirándult, és az Ilmenon melletti Gickelhahn hegyen álló erdei vadászházban szállt meg. Itt írta a verset, amelyet állítólag a vadászkunyhó deszkafalába is belevésett.

Más források szerint a Vándor éji dala 1783-ban keletkezett (a kunyhó állítólag 1870-ben leégett, így ott nem írhatta a költő a verset). Mindenesetre Goethe aznap írt levelében ez olvasható: „A környék legmagasabb hegyén szálltam meg, hogy a kisvárosi összevisszaság, a panaszok, a kívánságok, a javíthatatlanul zűrzavaros emberi állapotok elől kitérjek.”

Tehát a hangulatot, amelyben a mű fogant, hétköznapi körülmények okozták, feltehetőleg a hivatali tennivalókkal járó gondok. Ekkoriban Goethe Weimarban élt, amely egy kulturálisan és gazdaságilag elmaradott kis fejedelemség volt, ahol a költő az uralkodó megbízásából az államügyeket intézte.

Kormányhivatalnokként igyekezett felvilágosult-humanista reformokat bevezetni, mintaállamot létrehozni, de tervei akadályokba ütköztek, és a hivatali munka egyre nagyobb teher volt számára. A vers ennek a kudarcnak és fáradtságnak a lenyomata is lehet. (1786-ban végül Goethe teljesen kiégett és két évre Itáliába kellett utaznia, hogy pihenjen és feltöltődjön. Visszatérése után már nem intézett államügyeket.)

A Vándor éji dala először csak 1815-ben jelent meg Goethe verseinek saját maga által szerkesztett gyűjteményében. Az irodalomtörténészeket foglalkoztatja a kérdés, hogy a költő vajon miért nem publikálta 35 éven át, de sajnos nem tudjuk a választ.

A világhíres költeményt sokan lefordították magyarra: Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor. A magyar irodalom legnagyobb kiválóságai vállalkoztak arra, hogy méltó választ adjanak arra a kihívásra, amit ez a vers egy műfordítónak jelent.

Mind másként közelítették meg a verset: Szabó Lőrinc elsősorban a gondolatiságot érzékelteti, míg Kosztolányi és Tóth Árpád a verszenére helyezték a hangsúlyt, de a maguk módján mind remekeltek.

Ám sajnos, köztudott tény, hogy a műfordítások sohasem tökéletesek, mert nem is lehetnek azok; egyik sem képes tökéletesen visszaadni az eredeti mű hangulatát, hatását. A magyar fordításokkal is ez a helyzet.

A Vándor éji dala egyik legfeltűnőbb jellemzője a hatásos verszene. Az eredeti német szövegben a ritmus, a sorok hosszúságának változásai, a csilingelő tiszta rímek és a tompábban konduló belső asszonáncok révén egy olyan megejtő verszene alakul ki, ami megsejteti a vers mélyebb mondanivalóját.

A sorvégi rímek a magyar szövegekben is megvannak, de a halkabb belső rímeket egyik fordító sem tudta visszaadni.

Az alábbiakban Tóth Árpád fordítását használjuk.

Vándor éji dala

Immár minden bércet
Csend ül,
Halk lomb, alig érzed,
Lendül:
Sóhajt az éj.
Már búvik a berki madárka,
Te is nemsokára
Nyugszol, ne félj…

(Tóth Árpád fordítása)

(A szó szerinti fordítás prózában: „Minden hegytetőn nyugalom van, a facsúcsokon alig érzel egy fuvallatot, a madárkák hallgatnak az erdőben. Várj csak, nemsokára megpihensz te is.”)

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!