Schiller Az örömhöz című verse 1785-ben keletkezett, a költő jénai-weimari éveiben, amikor lírája a csúcsra jutott: ekkor alkotta ugyanis azokat a nagyszabású költeményeit, amelyek filozófiai és esztétikai nézeteit tükrözik.
Ezek közé tartozik Az örömhöz című verse is, melyben a lelkesedés és a hit hangján szólal meg a költő, remélve, hogy a föld lakói „szent örömben” egyesülnek, és megbékül mindenki a másikkal, az emberek olyanok lesznek, mint a testvérek.
A vers lényegében az örömről, a megbékélésről, a bűn elfeledéséről, megbocsátásáról szól.
Az örömhöz
Gyúlj ki, égi szikra lángja,
szent öröm, te drága, szép!
Bűvkörödbe, ég leánya,
ittas szívünk vágyva lép.
Újra fonjuk szent kötésed,
mit szokásunk szétszabott,
egy-testvér lesz minden ember,
hol te szárnyad nyugtatod.
Milliók ti, kart a karba!
Gyúljon csók az ajkakon!
Túl a csillagsátoron
él mindnyájunk édesatyja!
Ha célt ért a férfi végül:
társa mellett hű barát,
s kedves nőt nyert hitveséül,
zengje vélünk víg dalát,
s minden szív, ha dobban érte
szív csak egy a földtekén!
Ám ki ezt még el nem érte,
sírva fusson el szegény.
Mind a roppant kőr lakóit
szent rokonszenv hassa át!
Csillagokba vonz az át
a rejtelmes égi trónig.
Isszuk mind e drága nedvet
a természet keblein.
Jók és rosszak ott repesnek
könnyű rózsaléptein.
Zsenge fürttel, csókkal áldott,
szív hű lángra tőle gyúl;
kéjben úsznak a parányok,
s kerub zengi: szent az Úr!
Milliók ti, porba hulltok?
Érzed, élet, alkotód?
Rejtik őt a csillagok!
Sátrukon túl, él az Úr ott!
Ő a rugó, ő az élet,
ösztökéje: az öröm:
tőle, tőle jár a létnek
óraműve bölcs körön:
csíra szárba tőle szökken,
mennynek napja tőle kél:
szférákat hajt mély ködökben,
hova látcső el nem ér.
Boldogan, mint napja lobban
s száll az ég dús térein,
járjatok ti, véreim,
mint a hősök, utatokban.
Az igazság tükre mélyén
a tudóssal szembenéz.
Hív erénye sziklaélén
óvja azt, ki tűrni kész.
Fönn a hitnek fényes ormán
lengedeznek zászlai,
s látni őt a szív omoltán
angyalok közt állani.
Milliók ti, tűrjetek csak,
míg a jobb kor napja gyúl.
Csillagsátoron túl az Úr
megjutalmaz érte egy nap.
Isteneknek nincs mit adni:
istenülni nagy dolog.
Gyász, szegénység, jöjj: vigadni
várnak ím a boldogok!
Fátyol hulljon bűnre, bajra,
ellenednek megbocsáss:
szívét többé könny ne marja,
ne rágódjék rajta gyász.
Adóskönyvünk elenyésszen,
béküljön meg, aki él.
Mint mi egymást, úgy ítél
minket isten fenn az égben.
Szent öröm vet borba lángot;
arany fürtünk nedve bő;
békét isznak kannibálok,
hősi vért a kétkedő.
Ünnepeljünk mind felállva,
míg a kelyhünk körbe megy.
Csapjon égig habja lángja!
Áldjuk a Jó Szellemet!
Kit a csillagár dicsér fenn
és szeráfok zengenek:
áldjuk a Jó Szellemet
csillagsátrán túl az égben!
Bátor szív a szenvedésben,
oltalom, ha árva hív,
sírig hűség esküvésben,
mindig nyílt és tiszta szív,
trón előtt is férfi-fenség,
vér, vagyon kell érte bár,
szolgálatnak hű fizetség,
s árulónak rút halál!
Mondjuk e szent kört bezárva
tűz borunkra esküvést,
híven álljuk e kötést:
esküdjünk az ég Urára!
(Rónay György fordítása)
Az örömhöz a szeretet, a testvériség, a barátság himnusza, az egyetemes összhang verse. Megjelenik benne a felvilágosodás emberiségelve, testvériség-gondolata, szolidaritásérzete.
Stílusa romantikus, műfaja óda, hangulata magasztos, fennkölt, emelkedett, hangneme himnikus, ünnepélyes.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
