Kölcsey és Berzsenyi találkozása
Kazinczy szerette volna, ha Berzsenyi megismerkedik és összebarátkozik az ő pesti író barátaival: Horvát Istvánnal, Szemere Pállal, Vitkovics Mihállyal és Kölcsey Ferenccel. Ezért értesítette őket, hogy Berzsenyi Pestre fog utazni, és szokása szerint kiváló emberként mutatta őt be nekik: „Nemsokára Berzsenyit is fogjátok látni, kedves barátaim, s olvassátok verseit, s lángra gyulladtok utána” – írta Kölcseynek.
Berzsenyi 1810. március 27-én érkezett Budára és A lúdhoz címzett fogadóban szállt meg. Üzent Szemere Pálnak, aki Kazinczyt képviselte Pesten, hogy küldje át neki Pestről Budára a kéziratát, mert el szeretné vinni a nyomdába. Ez a Kazinczy által javított Berzsenyi-kézirat volt, amit Szemere a széphalmi mester utasítására őrzött. Visszaüzent Berzsenyinek, hogy a kézirat most épp Vitkovics Mihálynál van, de másnap délelőtt személyesen viszi át neki.
Berzsenyi másnap egész délelőtt várta, de hiába. Így délután nekivágott Pestnek, könyveket akart vásárolni. Szemere délután indult át Budára Berzsenyihez. Magával vitte Vitkovics Mihályt és a fiatal Kölcsey Ferencet is, akik kíváncsiak voltak a „niklai remetére”. Persze nem találták otthon Berzsenyit. Vitkovics és Kölcsey visszament Pestre, Szemere estefelé újra próbálkozott, de Berzsenyi még nem ért haza. Otthagyta neki a kéziratot.
Március 29-én reggel Kölcsey és Szemere újra elmentek Berzsenyihez, de megint nem találták otthon. Jobb híján a kocsisát faggatták, hogy milyen ember a gazdája. Az elmesélte, hogy az úr soha nem iszik, az olvasásban leli örömét, éjszaka is sokáig égett nála a gyertya.
Mikor már visszafelé mentek, a hajóhídon találták szembe magukat Berzsenyivel, akit a kocsis leírása alapján ismertek fel. „A somogyi falunlakót könnyű felesmérni – mondta Berzsenyi Szemerének. – Úgy kerestettem az urat, mint a tűt.” Kölcseyhez így szólt: „Kazinczy az úrról igen szépen emlékezett. Olvastam szonettjét.”
Hármasban a fogadóhoz mentek, ahol Berzsenyi villásreggelire hívta új ismerőseit. Beszélgettek, és Berzsenyi elmondta, hogy Kis István nyomdásznál járt, de nem hagyta ott nála a kéziratát. Újra kell másolnia, mert Kazinczy sok olyan változtatást javasolt, amit nem akar elfogadni.
Aztán ebédre hívta meg a társaságot a budai Hét választóhoz címzett fogadó vendéglőjébe. Később elmentek egy arcképfestőhöz, mert Berzsenyi a kinyomtatandó kötetéhez akart portrét készíttetni magáról. Ezután visszamentek Budára, ahol már várta őket Vitkovics Mihály.
Vitkovics a nyakába borult Berzsenyinek, és szláv módra csókolgatni akarta, de a költő ezt elhárította (azzal a kifogással, hogy „pipa van a számban”). Szemere beszámolója szerint erre az egész társaság lefagyott… (Ez a tartózkodó viselkedés lehetett az oka annak, hogy Szemere és Kölcsey Berzsenyit később mogorva embernek állították be.)
Berzsenyi borral kínálta vendégeit, énekelgettek, elszavalta nekik Búcsúzás Kemenes-Aljától című versét. Később színházba mentek, egy Kotzebue-darabot néztek meg, amely Berzsenyinek tetszett, Kölcseynek nem. Utána visszatértek a fogadóba, ahol megint verseket olvastak fel. Kölcsey előadta saját költeményét, mire Berzsenyi azt mondta: „Az úr úgy olvas, mintha nem érezné azt, amit olvas.” Ezután Berzsenyi olvasta fel A melancholia című versét, mire Kölcsey megmosolyogta dunántúli dialektusát. Ezzel már el is vannak vetve az 1817-es bírálat magjai…
Hajnali kettőkor Kölcsey és Vitkovics hazament, Szemere még maradt. Berzsenyi megjegyezte, hogy „Kölcsey művelt ifjú, kár, hogy nem társaságba való, magaelzárt ember.” (Ezt a mogorvának tartott Berzsenyi mondta Kölcseyről!) „Szentimentalizmusa homályos és lágytüzű.”
Másnap, március 30-án ismét találkoztak hárman: Berzsenyi, Kölcsey és Szemere. Berzsenyi ismét meghívta ismerőseit ebédre a Hét választóba, aztán az arcképfestőhöz mentek, majd vacsora következett a Paradicsom vendéglőben, amit ismét Berzsenyi fizetett. Itt került sor az első vitára. Kölcsey szenvedélyesen fejtegette elveit. Utána kávéházba mentek, majd este Szemere lakására.
Másnap este színházba mentek, majd ismét a Paradicsom vendéglőbe, ahol csatlakozott hozzájuk Horvát István. Később Horváthoz mentek át, majd újra Berzsenyihez. Végül elbúcsúztak, és erről a búcsúról így írt Szemere Kazinczynak: „csak egy kézszorítás vala, mit elválásunkkor nyerhettünk tőle.” Persze ő csak azért is belecsókolt Berzsenyibe…
A Széphalomra küldött levélben erről is részletesen beszámol: „Csókot kell tőle kapnom, törik-szakad! S midőn társaim, Vitkovics és Horvát már az utcán voltak, megöleltem Berzsenyit, s ajkaink összeforrottak. Csókkal ereszté el az utánam jött Kölcseyt is.” Az utolsó szavakat aláhúzta levelében, mert különösnek találta, hogy Kölcsey és Berzsenyi összemelegedtek volna…
Ebből a történetből valamelyest megérhetjük, miért könyvelték el új ismerősei mogorva, faragatlan vidékinek a kemény kézszorításokkal búcsúzó Berzsenyit, aki nem akart férfiakat megcsókolni… A „niklai remete” négy nap alatt hétszer vendégelte meg őket, és az összes ebédet-vacsorát ő fizette, ami azt mutatja, hogy valójában vendégszerető, társaságkedvelő ember volt. Csak épp az irodalomtörténészek Szemere Pál beszámolója alapján alkottak róla képet, amely azóta is tartja magát a köztudatban.
Pedig talán Szemere volt az, aki négy új ismerőse közül leginkább megkedvelte Berzsenyit, a nehézkes, szűkszavú, komoly földesurat. Kölcseyben már az első találkozás ellenszenvet ébresztett, és ezt nem is titkolta. Kazinczynak is megírta, hogy csalódott Berzsenyiben és semmi rendkívülit nem bírt benne felfedezni. Vitkovics, akit Berzsenyi megsértett azzal, hogy nem akart neki csókot adni, Kölcsey pártján állt. Így írt Kazinczynak: „Oly nagy ellentétet, mint amilyen vagyon az ő külső viselete, tartása, bánásmódja és poézisa közt, lehetetlen csak képzelni is.” Vagyis azon csodálkozott, hogyan írhatta azokat a szép verseket egy ilyen ügyetlenül viselkedő, gyámoltalan, faragatlan vidéki földesúr.
Kölcseynek azonban még a versek sem tetszettek, és képtelen volt megérteni, miért tart nagynak Kazinczy egy ilyen jelentéktelen, közönséges embert. Maga Kazinczy védelmébe vette Berzsenyit, és igyekezett meggyőzni barátait, hogy tévednek vele kapcsolatban: „Én őtet csak verseiből, leveleiből s a mi Szemerénk tudósításából ismerem. Versei igen-igen szerencsés poétát, levelei igen-igen nemes lelkű, nagy talentomú s tüzű embert, hazafit s barátot mutatnak.” De hiába fáradozott, nem járt sikerrel. Sőt, Kölcseyt még bosszantotta is, hogy annyira dicséri Berzsenyit, mert ő szeretett volna Kazinczy kedvence lenni…
Berzsenyi később próbált összebarátkozni Szemerével és Horvát Istvánnal, de bizalmas viszonyba, bensőséges barátságba egyikkel sem sikerült kerülnie. Érezte, hogy ezek a felvágott nyelvű, városi és polgári szellemű entellektüelek a lelkük mélyén lenézik őt, a falusi földbirtokost. Sőt, még azt is érezte, hogy Kazinczy velük jobban megérti magát, mint ővele.
A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!
