A recenzió értékelése
Telegdi Bernát irodalomtörténész szerint Kölcsey recenziója gyöngébb, mint amilyennek irodalomtörténet-írásunk tanítja. A helyes megítélést valószínűleg Kölcsey neve és valóban jelentős életműve akadályozta mindeddig.
A kutatók általában úgy tartják, hogy Kölcsey jól mérte fel Berzsenyi egyéniségét, csak fölényes modora, néhol gúnyos hangvétele volt szerencsétlen. Telegdi szerint azonban a kritika esztétikai és történeti szempontból is hibás volt, és ha nem Kölcsey írta volna, akkor azt mondanánk, ostoba, nagyhangú frázisokat pufogtat. Kölcsey felületesen olvasta el Berzsenyi költeményeit, ellenszenvvel és elfogultan nézte őket, és a költőt is gyengén és hamisan jellemezte.
A versek értékes vonásairól alig akadt mondanivalója, és szinte csak azért dicsérte őket, hogy aztán annál nagyobb élvezettel teregesse ki a fogyatékosságokat. Nem ismerte fel Berzsenyi költői nagyságát, ahogy egyébként Csokonaiét sem, ráadásul bírálata bevezetőjében másfél oldalon egy lesajnáló legyintéssel elintézte az egész addigi magyar költészetet (szerinte Zrínyi kivételével senki sincs az egész régi magyar irodalomban, aki figyelmet érdemelne, Balassinak is csak egy jó verse van, stb).
Kölcsey bírálatáról a tudományos nézet az tehát, hogy szigorú volt ugyan, de alapjában véve igazságos. Vajon a kortársak is így gondolták? Korántsem.
Maga Kazinczy írta 1818. március 15-én Horváth Ádámnak, aki szemrehányást tett neki Kölcsey recenziója miatt: „…Kölcseynek minden állításait nem subscribálhatom, sőt, hogy Berzsenyi ellen igazságtalan volt, hiszem és vallom s az elmúlt nyáron neki meg is mondottam.”
Kisfaludy Sándor (a Himfy szerzője), aki legalább annyira féltékeny volt Berzsenyi sikereire, mint Kölcsey, még négy év múlva, 1821-ben is így dohog Kazinczynak: a mostani recenziókat „darázsokként való mérges csípéseknek keresztelhetjük… Nálunk a recenziók nem annyira elmemíveket, mint magokat a szerzőket szeretik ostorozni… A magyar íróknak ellenkező felekezetekre oszlása igen káros a nemzetnek, mind nemzeti, mind nyelvbéli kultúrájára.”
Az ortológus-neológus vita rejlett a mélyben?
Mit ért Kisfaludy felekezetekre oszláson? Nyilvánvaló, hogy a személyes ellenérzéseken túl két irodalmi tábor szembenállásának gyümölcse volt ez a kritika. E két tábor igazi célja és viaskodásuk valódi oka máig tisztázatlan. Az irodalomtörténet nyelvújítók és hagyományőrzők, haladók és politikailag is maradiak küzdelmének fogja fel.
Kazinczyék a nyelvújítási mozgalom során egységes magyar irodalmi nyelv és helyesírás kialakítását tűzték ki célul, és ebben a harcban mindenki erőszakosan képviselte a maga igazát. Berzsenyiék valószínűleg úgy érezték, hogy Kazinczy rá akarja erőszakolni a maga felsőtiszavidéki nyelvjárását az ő dunántúli nyelvhasználatukra. A Kazinczy-Berzsenyi levelezésből kitűnik, hogy a széphalmi vezér sokszor a mai nyelvben is élő szavakat akart kiirtani Berzsenyi munkáiból, mert dunántúlinak érezte őket és idegenek voltak számára. Ehhez jön még az, hogy a Tiszántúl a török hódoltság óta egész másképpen fejlődött, másfajta eszmei és politikai indulatai voltak.
Válasz a recenzióra
A recenzió megjelenése után Berzsenyi minden vágya az volt, hogy méltó választ adhasson Kölcseynek. Első felháborodásában, betegen, ágyban fekve, nehéz erőfeszítéssel és összeszorított foggal írta meg ún. Antirecensióját, amelyben indulatosan megtorolta sérelmeit. A düh, a fizikai és lelki fájdalom lázában Kölcsey tanulmányát a kritika mocskának nevezte, őt magát törpének, aki feláldozta az igazságot saját hiúságának, és szemtelenül megsértette az illendőség minden törvényét. Mivel a régi magyar irodalomról Kölcsey kíméletlenül és gőgösen nyilatkozott, Berzsenyi a magyar nemzet lekicsinylésével, megvetésével vádolta.
Ezt a választ még minden tudományos felkészültség nélkül írta meg (esztétikai tanulmányokat ugyanis addig nem folytatott), és el is küldte a Tudományos Gyűjteménynek, de a lap nem közölte. A költő később maga is belátta, hogy tanulmánya gyönge, és megbánta az elhamarkodott lépést. Rádöbbent, hogy a Tudományos Gyűjtemény szerkesztőségében megmosolyogják és kicsúfolják majd szánalmas dühkitörései miatt. Szégyellte volna, hogy az ő nevét ezzel az írással kapcsolják össze, s minél előbb el akarta égetni, de hiába kérte többször is, hogy küldjék vissza kéziratát, kérését a lap nem teljesítette.
Sokéves tudományos felkészülés után írta meg a méltó választ Észrevételek Kölcsey recensiójára címmel, amely 1825-ben jelent meg a Tudományos Gyűjtemény szeptemberi számában. (Elkészítésére nyolc évet fordított.) Kölcsey bírálatait, melyek a klasszicista esztétika alapelveire épültek, a romantika nevében utasította vissza. Pontról pontra igyekezett megcáfolni Kölcsey vádjait, felvállalva költészetének romantikus vonásait. Leszögezte, hogy őt nem lehet a klasszicizmus elvei szerint megítélni, mert ő a modern, az új költészet igazi, eredeti alkotója.
Klasszicizmus vagy romantika?
Érdekes módon azonban az 1833-ban megjelent Poetai Harmonistica c. tanulmányában már szembefordult a romantikával, és újra a klasszicizmus mellett foglalt állást. Vajon miért?
Ha belegondolunk, Berzsenyi elsősorban mindig az önfegyelemhez ragaszkodott. Ő volt a szigorú, tiszta forma, a mértéktartás, az öntudat és józanság költője, aki nem hagyta, hogy bármilyen szenvedély felborítsa lelki egyensúlyát. A romantika tele van végletes szenvedélyekkel, heves panaszokkal, kétségbeesett jajkiáltásokkal. Mindebben ő a lázadást érzékelte, azt a fajta lázadást, amit saját életében mindig megtagadott.
Mindenekelőtt a magára kényszerített önfegyelmet akarta igazolni saját maga előtt. A klasszicizmust képviselte a romantikával szemben, vagyis a szilárdságot, a józan egyensúlyt a bomlással és a féktelenséggel szemben. A romantikus lelkendezőket és nyögdelőket megvetéssel szemlélte, hiszen ő sokkal mélyebb bánatokat és kínzóbb szenvedéseket hordozott magában anélkül, hogy a józan önfegyelemről megfeledkezett volna. Ő nem átkozódott és jajgatott, mert azt önzésnek tartotta volna. Úgy érezte, a romantikus művészet, amely nem uralkodik a szélsőséges lelkiállapotokon, hanem átengedi magát nekik, nem lehet hasznos se az egyén, se az állam szempontjából. A lélek harmóniáját és a bölcs egyensúlyt hirdető klasszicizmus biztosíthatja csupán az ember boldogságát.
Befejezés
A művészetek történetében nem ritka a zseniális kortársak egymás elleni indulata, gondoljunk csak a Michelangelo-Leonardo konfliktusra! Azt azonban muszáj tudatosítanunk, hogy bár ellenérzéssel voltak egymás iránt, ez se Kölcsey, se Berzsenyi jelentőségéből nem von le semmit. Amúgy egyikük sem volt alantas lelkületű ember. Mindketten felül tudtak emelkedni konfliktusukon, mindkettőben volt annyi lelki nagyság, hogy elismerje a másik tehetségét és irodalmi jelentőségét.
Berzsenyi is írt később kritikát Kölcsey verseiről, amelyek a Kisfaludy Károly alapította Aurora című almanachban jelentek meg (Berzsenyi rendszeresen ismertette az almanachot). Lelki nagyságát jelzi, hogy nem állt bosszút sérelmeiért: tárgyilagos tudott maradni személyes megbántottsága ellenére is. Azt írja, Kölcsey két verse, a Zrínyi éneke és a Tyrann az almanach „legvalódibb poétai érdekű” darabjai. Az Aurora 1832-es kötetéből pedig különösen méltatja Kölcsey hat költeményét mint a legszebb darabokat. De nemcsak Kölcseyt dicsérte: általában is észrevette és nagyra becsülte az 1825 környékén fellépő fiatalokat, többek között Vörösmarty Mihályt.
Végül Kölcsey is tett Berzsenyi felé egy gesztust: megható emlékbeszédet írt a költő halálakor, melyet Helmeczy Mihály olvasott fel az Akadémia ülésén 1836. szeptember 11-én (Kölcsey betegsége miatt nem tudott elmenni). Így próbálta utólag kiengesztelni a megbántott költőtársat. Mindkettőjük viselkedése mintaszerű volt, erkölcsi nagyságukról ma is példát lehetne venni. Vitájuk egyikük értékéből se von le semmit, se emberileg, se irodalmi szempontból.
Mint Kölcsey írja a nevezetes emlékbeszéd zárlatában:
„ (…) a maradék írói harcainkat nem fogja ismerni; s neveinket békés gondolattal nevezendi egymás mellett, ha korunk énekeseire visszaemlékezik. Emberek valánk; miért szégyenlenők azt? az élet útai keresztül járnak egymáson; s leggyakrabban elveink szentsége sem oltalmazhat meg akár tévedéstől, akár félreértéstől. (…)
Te a földi leplet, s vele a halandó gyarlóságait levetkezéd. Elköltözött az ember, a költő miénk, e nemzeté maradt végiglen; e nemzeté, mely neved és dicsőséged szent örökség gyanánt birandja.”
