A 8. és a 9. versszakban az érzékeny lelkű poéta és a „kedves istenasszony”-nak nevezett Magánosság kapcsolata kerül előtérbe.
Óh, kedves istenasszony! én is érted
Gyakorta mint sohajtozom,
Mert szívemet baráti módra érted,
Midőn veled gondolkozom.
Ártatlanúl kecsegtetel magadba,
Hív vagy, nem úgy, mint a mai
Színes világ barátai.
A Magánosság az, aki igazán megérti őt, aki hűséges, nem hagyja el úgy, mint azok az emberek, akik megtalálták helyüket, számításukat a mai világban, be tudtak illeszkedni a társadalomba és az adott rend hívei lettek.
Ha magányosan gondolkozik, a költő úgy érzi, mintha egy jó barát társaságában lenne, aki nem tettet, nem csalfa, s ha hitegeti is, ártatlanul teszi. Ezért aztán gyakran vágyódik a magány után, a csendes, nyugodt élet, a béke után.
Ezzel szemben a büszke, ambiciózus lelkek, akiknek a visszavonult, nyugodt, csendes élet nem elég jó, akik sokra akarják vinni, fel akarnak emelkedni, kivívni mások tiszteletét, örökös nyugtalanságban, félelemben és bizonytalanságban élnek:
Lám, mely zavart lármák között forognak
A büszke lelkek napjai,
Kőről kövekre görgenek, zajognak,
Mint Rajna bukkanásai. –
Az ilyen embereket örökké zavarja valami, nincs részük nyugalomban. Napjaik olyanok, mint a Rajna „bukkanásai” (vízesései, a víz köveken átbukó esése), vagyis hullámzóak: egyszer fent, egyszer lent.
(A Rajna sziklás medrű folyó, amelynek görgetegeit, vízeséseit Csokonai sohasem láthatta, mint ahogy Konstantinápolyban sem járt: olvasmányélményei s belső alkotóereje, képzelete alapján idézte meg versében.)
A „bukkanásai” szót Nemes Nagy Ágnes külön is méltatja Csokonai-elemzésében, mint a költő találmányát: ebben az időben ugyanis még nem jött létre az új magyar irodalmi nyelv. Kazinczy börtönben ült a Martinovics-mozgalomban való részvétele miatt, s csak akkor lángolt fel igazán a nyelvújítási vita, amikor ő kiszabadult.
Ebben az időben tehát még nem volt nyelvújítási mozgalom, de volt már egy-egy olyan költő, író, akinél feltűntek új szavak. Nem lehetett tudni viszont, hogy az új szó megmarad-e vagy eltűnik. Csokonai találmánya megmaradt mai „bukkanó” szavunkban, hiszen az ő „bukkanás” szava olyan pontos, érzékletes, és hangzásában is úgy hordozza a jelentését, hogy telitalálat volt.
A nagyravágyó, büszke emberek útja tehát rögös, bukkanókkal teli. Ezzel szemben a szelíd, érző lelkeknek a magány a jó halált, a nyugodt, békés elmúlás nagy adományát biztosítja:
De ránk mikor szent fátyolid vonúlnak,
Mint éji harmat, napjaink lehúllnak,
Tisztán, magába, csendesen:
Élünk, kimúlunk édesen.
A zajos, színes világtól való visszavonultság tehát hozzászoktatja a költőt, bölcset a halál gondolatához, amely nem riasztó a számára, hanem „édes”, kívánatos. Ezt bontja ki még jobban a következő versszakban:
Sőt akkor is, mikor szemem világán
Vak kárpitot sző a halál:
Ott a magánosság setét világán
Béhúllt szemem reád talál.
Síromba csak te fogsz alá követni,
A nemtudás kietlenén vezetni:
Te lészel, ah! a sírhalom
Vőlgyén is őrzőangyalom.
Az igazi, a legteljesebb magányosság a halál maga.
A halál a költő szemeire „vak kárpitot sző”, vagyis elsötétíti látását, mintha fekete kárpitot vonna a szeme elé, amivel vakká teszi. A sír sötétjébe egyedül száll majd alá, oda csupán a magány kísérheti el.
A halálba mind egyedül megyünk, a sírban mind magányosak vagyunk: amikor már nem tudunk magunkról, a Magánosság istenasszonya fog csak őrizni és vezetni.
Áldott Magánosság! öledbe ejtem
Ottan utólsó könnyemet,
Végetlen álmaidba elfelejtem
Világi szenvedésemet.
Áldott Magánosság! te légy barátom,
Mikor csak a sír lesz örök sajátom.
De ez napom mikor jön el?
Áldott Magánosság, jövel!
Csokonai úgy érzi, a halál olyan lesz, mint egy végtelen álom, s ebben az álomban ő végre elfeledheti, mit szenvedett a földön. A világi szenvedésekre való utalásban társadalmi kitaszítottságát, megbántottságát, otthontalanságát panaszolja el még egyszer utoljára.
Háromszor is szólongatja, hívja a Magánosságot az utolsó versszakban. Míg az első versszakban az „Áldott Magánosság!” megszólítás még csak a természet és az egyedüllét vigaszát jelentette, itt már, főleg a legutolsó sorban, a végső magányt, az elmúlást jelenti. Vagyis a költő a halált hívja, sietteti.
Halál utáni vágyódásáról nagy nyugalommal beszél, hiszen a halálban szabadulást lát, a fájdalmak elmúlását, lehetőséget, hogy végre békére találjon.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 7. oldalra!
