E természetleírásnál megfigyelhetjük, hogy a 18. század, a preromantika korszerűnek számító, kötelező kliséi – hold, nimfák stb. – Csokonainál egyedivé, reálissá, konkréttá válnak.
Nem általánosságban leírt szentimentalista táj az övé, hanem ráismerünk a hazai tájra. Nem csupán költői szerep, amit látunk nála, hanem költői élmény. Az ő nimfái például kákasátorokban laknak, amely egy nagyon szerencsés szóválasztás, de még jobb a szőke bikkfa, amely a legszebb magyar lírai jelzős szerkezetek egyike:
A lenge hold halkal világosítja
A szőke bikkfák oldalát,
Estvéli hűs álommal elborítja
A csendes éjnek angyalát.
Szelíd Magánosság! az íly helyekbe
Gyönyörködöl s múlatsz te; ah, ezekbe
Gyakran vezess be engemet,
Nyugtatni lankadt lelkemet.
Csokonai óta tudjuk, hogy a bükkfa törzse „szőke” (azelőtt szürke volt), különösen, ha a hold is rásüt. 🙂
Az első három strófában tehát a vershelyzetet rögzíti Csokonai.
A pásztorkölteményekhez (pl. Vergilius verseihez) hasonlóan a völgyet és az erdőt tartja a magány „lakhelyének”: az emberektől távoli, dombos-völgyes, tóval és patakkal tarkított, harmonikus, idilli, vonzó természeti tájat fest meg, amely nemcsak külső díszlet, hanem a költő belső lelkiállapotát is tükrözi.
Itt szereti idejét tölteni és gyönyörködni a Magánosság, s ide vágyik a sebzett lelkű ember is, hogy nyugalmat és fájdalmára enyhülést találjon.
Ezután a költő egymásra felelő, kétstrófás egységenként a magánynak két oldalát mutatja meg: egy tagadó és egy igenlő, egy passzív és egy aktív oldalát.
A 4. és az 5. versszak azt a világot ábrázolja, amely tökéletes ellentéte a Magánosság által kedvelt tájnak: zajos, lármás, durva, erőszakos.
Te a királyok udvarát kerűlöd,
Kerűlöd a kastélyokat;
S ha bévétődsz is, zsibbadozva szűlöd
Ott a fogyasztó gondokat.
A félelem s bú a vad únalommal –
Csatáznak ott a tiszta nyúgalommal.
A nagy világ jótétedet
Nem tudja s útál tégedet.
A Magánosság kerüli a nagyvilágot, a királyi udvart, a kastélyokat, a zsibongó városokat, a harci trombiták fülsüketítő rivalgását. Ha ilyen helyeken valaki magányosnak érzi magát, az nem jelent jót: a magány, ha odavetődik, ott csak gondot, félelmet, unalmat vagy bánatot okoz.
Az emberek nem ismerik a magány jótéteményeit, ezért utálják és kerülik őt. A világ tehát negatívan ítéli meg.
Nem úgy a költő, aki szintén menekül a zajtól, a könyökléstől, az egymáson átgázoló emberektől: a legtisztább nyugalomra vágyik, melyre a kastélyokban és városokban nem lel rá, ezért csak a természetben és a magányban találja a helyét, s tud megbékélni a sorsával.
A Magánosság azoknak, akik értékelik ők, megnyugvást és vigaszt ad: a tó és a patak nimfái megmutatják magukat, de csak az arra méltó embereknek (a bölcsnek és a poétának – a kereskedőnek nem, az uzsorásnak, bankárnak, pénzváltónak nem).
Ohajtoz a fösvény, de gyötrelemmel
Goromba lelkét bünteted;
A nagyravágyót kérkedő hiszemmel
A lárma közzé kergeted.
Futsz a csatázó trombiták szavától,
Futsz a zsibongó városok falától:
Honnyod csupán az érező
Szív és szelíd falu s mező.
A fösvény azért kívánja a magányt, mert félti a pénzét másoktól, ezért aztán a magány nem is ad neki örömet, hanem szenvedéssel sújtja. A nagyravágyó emberek se bírják a magányt elviselni: menekülnek előle, így kénytelenek lármás helyeken élni.
Csak falun, mezőn, erdőn, s a szelíd, érző szívekben talál a Magánosság otthonra: a bölcs ember, aki vágyódik a magányra, itt keresi, mert csak itt lehet a magány jótéteményeit igazán megélni.
A lírai én tehát a magányt életformának tekinti, és nem kirekesztés eredményének: a személyiség szabad választása, tudatos erkölcsi döntése, hogy visszavonul a társadalomtól, azoktól az emberektől, akiktől idegen ez az életérzés, akik a magányt kényszerű állapotként élik meg és gyűlölik.
A hatalmasságoknak, nagyuraknak a gazdagságért, hatalomért való gonosz tülekedése, a nagyravágyásnak és kíméletlen törtetésnek a kritikája nem új keletű dolog, hanem már az antikvitásban megjelenő, ősi európai hagyomány.
Ám ez a hagyományos, klasszicizáló, klisészerű kép is aktuálpolitikai erővel telik meg Csokonainál, hiszen 1798-ban vagyunk, a francia forradalom elfajulása és a Martinovics-összeesküvés felszámolása után. Ennek az égető problémának a légkörében a kortársak is úgy olvasták a verset, mint aktuálpolitikát.
Mivel a vers 1798-ban keletkezett, nem választható el a korban időszerű politikai kérdésektől, de pont a kényes politikai utalás teszi olyan sokrétűvé: nemcsak személyes érzéseket szólaltat meg, hanem közösségi, társadalmi mondanivalója is van.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!
