Nemes Nagy Ágnes, aki költőnő s magyartanár volt, Szőke bikkfák címmel nagyon szép elemzést írt erről a versről. Szerinte Csokonai magányképzete csupán első látásra különbözik a miénktől. Áldottnak nevezi a magányt, pozitívan láttatja, holott mi úgy gondoljuk, a magány rossz: olyan lelki-szociális helyzet, amelyet a pszichológia, szociológia kutat.
Pedig már az ókortól kezdve felfedezte a művészet és a bölcselet a magányt, mint megtermékenyítő erőt, és korszakról korszakra változott az emberiség magányképe.
A felvilágosodás, mivel úgy gondolta, a társadalom megromlott, az emberiség rossz úton jár, kétféle megoldást látott: vagy változtatni a társadalmon, vagy kivonulni belőle. Ezt a két magatartást a költők egyszerre valósították meg: felváltva voltak aktív társadalomjobbító harcosok és büszkén elvonuló remeték.
A magyar preromantikusok is hol ostorozzák a magyar elmaradottságot, s kritizálják a társadalmi helyzetet, hol dicsérik, magasztalják a magányt, ami a magányvágy, magányerkölcs új hullámát hozza magával.
Ez részint modernségüket, a világgal való együtthaladásukat bizonyítja – mivel a magány dicsérete koreszme volt, mely a francia s német példaképek költészetében is megszólal –, részint a kényszer szüli, saját magukat vigasztalják így.
A magány a Csokonai-félék számára nem önként választott, hanem kényszerű élethelyzet: a vidéki kúriák, a kenyértelen vándorlások, a segédtanítóság magánya, ami úgy kellett nekik, mint púp a hátukra. Hiszen legnagyobb szükségük épp a pezsgő szellemi életre, a társakra, a közös munkára, a nemzetre és nemzeti kultúrára volt.
Ha így nézzük, Csokonai magányérzete nem sokban különbözött a miénktől. A Magánossághoz című versben megmagyarázta magának, hogy milyen jó az egyedüllét, meggyőzte magát, hogy nem is olyan rossz neki, s így gyógyította be saját lelkét.
A vers tehát önvigasztalás, öngyógyítás, s nem azt jelenti, hogy a költő előnyben részesítette a magányt az emberi kapcsolatokkal szemben, hiszen éppen az elhagyatottság fájdalma szólal meg a költeményben. Amikor már nincs kihez fordulnunk, saját magunkhoz fordulunk.
Csokonai nem önként vállalta a magányt – sem mint magyar költő, sem mint egyén –, mégis dicséri, s ez a paradoxon teszi a verset igazán megrendítővé.
