Márquez Száz év magány című regénye 1967-ben jelent meg Argentínában.
Irodalomtörténeti háttér: Az író a latin-amerikai irodalom jeles képviselője. Az 1960-as, 1970-es években terelődött a figyelem a latin-amerikai irodalomra, amikor a térség gyarmati helyzetének megszűnésével az itt élő népek ki tudták alakítani a spanyol irodalomtól eltérő, sajátos arculatukat.
A latin-amerikai irodalom felfedezte az indián őslakosok, a feketék és a meszticek kultúráját. Fontos elemeivé váltak a még élő rítusok és legendák, az ősi mítoszkincs.
Kiemelkedő alkotók: Jorge Luis Borges (argentin), Carlos Fuentes (mexikói), Mario Vargas Llosa (perui) és Gabriel García Márquez (kolumbiai).
Gabriel García Márquez (1928-2014): kolumbiai író, újságíró, aki hol Amerikában, hol Európában élt.
Szüleit alig ismerte, kilencéves koráig élt szülőfalujában. Nagyszülei nevelték fel. Nagyapját, aki katona volt a kolumbiai polgárháborúban, 8 éves korában vesztette el. Nagyanyja mindig feketében járt és mindig tele volt mesés történetekkel – ő ébresztette fel a képzeletét.
Bogotában tanult a jezsuitáknál, majd újságíróként kezdett dolgozni az El Heraldo c. lapnál Barranquillában. Később átment a bogotai El Espectador c. laphoz, itt jelentek meg első elbeszélései. Kiküldött munkatársként Rómába is eljutott, ahol 9 hónapig tanulmányozta az olasz filmművészetet. 1955-ben Párizsba költözött.
Amikor az El Espectador megszűnt, Márquez állás nélkül maradt. Ekkor átélt nehézségei hatására írta Az ezredes úrnak nincs, aki írjon c. regényét. 1956-ban tért vissza Kolumbiába. Megnősült, majd Caracasban, Bogotában dolgozott újságíróként. Házasságából két fia született.
1961-ben áttelepült Mexikóba, ahol különböző újságoknál és a filmgyártásban dolgozott (filmkritikus, forgatókönyvíró). 1962-ben Baljós óra c. művével elnyerte a regény nemzeti díját hazájában, 1965-ben pedig megfilmesítették egy novelláját (Ebben a faluban nincsenek tolvajok).
1967-ben Barcelonába költözött, ahol külföldi tudósítóként dolgozott. 1977-től ismét Mexikóban élt.
1999-ben rákkal kezelték sikeresen. 2008-ban még befejezett egy regényt, de nem jelenttette meg, 2009-től már nem írt többet. 2012-től demenciában szenvedett.
2014 áprilisában tüdőgyulladással kórházba került Mexikóvárosban, itt hunyt el 87 évesen.
Munkássága: bár elkötelezett írónak tartotta magát, nem akart „elkötelezett” regényeket írni, mert úgy gondolta, a valóság nem ér véget a tényekkel. Az ideális regény szerinte „teljesen szabad regény lenne, amely nem a politikai és a társadalmi tartalmával keltene nyugtalanságot, hanem azzal, hogy képes lehatolni a valóságba, jobban mondva kifordítani a valóságot, és megmutatni, hogy milyen a túlsó oldala.”
Regényeiben és novelláiban Márquez a fantasztikusat és a reálisat gazdag képzeletvilágban egyesíti, és tükrözi egy kontinens életét és konfliktusait. Szerinte a latin-amerikai irodalom azért kelthetett figyelmet, mert végre volt bátorságuk történeteket mesélni, méghozzá a saját történeteiket, s közben visszaszerezték a képzelet jogát.
Márquez korai írásaiban kritikusai Faulkner hatását mutatták ki. Maga az író viszont azt állította, hogy csak első regénye, a Söpredék megjelenése után kezdett Faulknert olvasni, éppen kritikusai unszolására.
Történetei egy elképzelt kolumbiai településen, Macondóban és környékén játszódnak (ehhez hasonló tropikus klímájú, isten háta mögötti helyen töltötte Márquez a gyerekkorát). Macondo nagyjából azt a szerepet tölti be Márquez életművében, mint Faulknernél Yorknapatawpha.
Főbb művei:
- Söpredék (1955)
- Az ezredes úrnak nincs, aki írjon (1959)
- Baljós óra (1962)
- Száz év magány (1967)
- A pátriárka alkonya (1975)
- Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája (1981)
- Szerelem a kolera idején (1985)
- A szerelemről és más démonokról (1994)
- Azért élek, hogy elmeséljem az életemet (3 kötetesre tervezett önéletrajzi regény első kötete, 2002)
Jelentősége: 1982-ben irodalmi Nobel-díjat kapott regényeiért és novelláiért.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!
