Kifejezőeszközök: hasonlat („képzetim, mint a habok”), metaforák (pl. „lelkesedett iszap”=ember), metonímiák (pl. „az olasz negédes kertje”), megszemélyesítés (pl. „a felleg elnyelt”), megszólítások („Merész halandó!”), költői kérdések (pl. „Ki vagy, miért vagy, hol lakol?”), felkiáltások indulatszóval (pl. „Óh!”) és indulatszó nélkül (pl. „melly örömben folytak el ekkorig / Zsengére nyíló napjaim!”), oximoron (jelző és jelzett szó közti ellentét, pl. „víg borzadás”), ellentét (éther mennyezete-föld)
Feltűnő az áthajlások (enjambement) sokasága, melyek a versszakokon is átívelnek sok esetben (2-3., 3-4. és 7-8. strófa között). Csokonainál nem ritka az áthajlás, de itt különösen sok van, ami erős gondolati sodrásra utal.
Formai jellegzetesség: rögtön szembeötlik, hogy vannak dőlt betűvel szedett sorok a versben. A kiemelés azt jelzi, hogy a költő nagyobb jelentőséget tulajdonít ennek a két sornak, mint a többinek.
A cím témajelölő, értelmező jelzős szerkezet. Magyarázó, oktató hangulata miatt költészettani értekezést, prózai munkát várunk. Esetleg bölcselkedő verset arról, hogy a költőknek milyen témáról kell írniuk. Tehát a cím lényegében ars poetica-szerű és vallomást várunk arról, hogy a költő megmondja, milyen az ember és a költészet tárgyaként hogyan kell róla írni.
A vers rácáfol az elvárásokra, ezért olyan meglepő. Az derül ki belőle, hogy Csokonai a költészet legfontosabb feladatának az emberi lét lényegiségét firtató kérdések megválaszolását tartja.
Az ember, a poézis első tárgya 3 szerkezeti egységre bontható fel.
Az 1. egység (1. versszak) a versindítás, bevezetés, utalás a témára. A beszéli felidézi eddigi életének és költészetének jellemzőit. Mindez már a múlt, hiszen már idegennek érzi önmagától a fiatalságot, az életörömöt és a szerelmi költészetben megjelenő idillt. Erre utal az „ekkorig” időhatározó szó szerepeltetése. Az „ekkorig” jelzi, hogy „ekkor” változás következett be: ez az időpont egy határkő két állapot között.
A felütésből úgy tűnik, mintha egy szöveg folytatását kapná az olvasó, mintha egy hosszabb történet végét kapnánk kézhez, melyben már megvolt az a „bukás”, amelyre itt csak a vers végén kerül sor. Vagyis a szöveg önmagába zárul, és egy tökéletes formációt, kört képez. Ez Csokonai fölényes mesterségbeli tudását dicséri.
A 2. egység (2-5. versszak) összegző igénnyel reflektál a költői pályára, a lírai én költővé érésének eddigi folyamatára.
Afféle világjárásnak lehetünk tanúi: szinte láthatóvá válnak a civilizált világ országaiban található értékek. Csokonai persze nem járt ezeken a helyeken, de tanult és olvasott ember lévén sok mindent tudott „elméletben”, amit a gyakorlatban nem ismerhetett meg.
Felsorolásában az érdekes az, hogy minden iparilag fejlett társadalomban a természeti értékeket emeli ki, és nem a fejlettségre utaló jellegzetességet: Görögország: „szépségek”, Róma: „nagyság”, Olaszország: kertek, narancs, Franciaország: mezők, Anglia (=Álbion): barlangok, Németország: erdők.
Érdekes, hogy a civilizáltságot, a tudományt, az iskolázottságot nagyra tartó Csokonai egyetlen civilizációs vagy kulturális intézményt sem említ, még csak egy híres épületet sem. Listája egy természetimádó, rousseau-ista költő listája. Ezek az „utazások” a természeti szép keresését jelzik.
A 2-4. strófában valójában azokat a mintákat nevezi meg, melyek eddig befolyásolták költészetét:
- az antik görög és római irodalomhoz kettős viszony fűzi: az antik költészet egy része követendő példa volt számára, más része viszont idegen tőle. Ezt az ellentmondást egy oximoron fejezi ki („Víg borzadással”).
- az olasz irodalomból a rokokó hatást emeli ki („negédes // Kertjébe szedtem”)
- a francia, angol, német irodalmi hatást az esztétikai örömöt nyújtó olvasás (azaz a befogadó szerepe) felől közelíti meg
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
