A végső nagy kérdések ki vannak emelve dőlt betűvel:
- Az ember nembeli lényegére vonatkozó kérdés: „ki vagy?” Ez a kérdés az emberi természet, test és lélek kettősségét firtatja.
- Az emberi élet értelmére vonatkozó legelemibb kérdés: „miért vagy?” Ez a kérdés általában a létezés, illetve az emberi élet céljára irányul.
- Az emberi lélek tartózkodási helyére vonatkozó kérdés: „hol lakol?” Ez a kérdés azt firtatja, hogy hol a lélek otthona, ha földi léte csak átmeneti. Honnan jött és hová tér vissza?
- Az ember eredetére, létrejöttére vonatkozó kérdés: „kinek / Szavára mozgasz?” Ez a kérdés a transzcendesre, a tapasztalaton túli szférára irányul. Ki teremtette az embert?
- Az ember halál utáni állapotára vonatkozó kérdés: „végre mivé leszel?” Ez a kérdés a túlvilág, a halál utáni élet esélyeit latolgatja.
Ezek nagyformátumú kérdések, teljesen idegenek a rokokó élet-és költészetszemléletétől. A 19. század meghatározó stílusirányzatától, a romantikától azonban nem idegenek. Hasonló kérdésfelvetésekkel találkozhatunk Kölcsey Ferenc és Vörösmarty Mihály lírájában, valamint Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményében.
Csokonai ezekre a kérdésekre Halotti versek című művében próbál meg válaszolni.
Az utolsó strófában egy szép, lebegő sorpár (lenge párák, éther stb.) után következik a két kemény záró sor, ami meglehetősen durva váltás. A záró sorok por és hamu szavai egyértelműen a halált, az ember végességét asszociálják. A mulandóság minden költő és minden ember kétségbeesésének örök tárgya.
A „porba zuhanás” előtti és utáni állapot két különböző lelkiállapot. Előtte csak a szépet élvező, csak a szépre figyelő „anakreoni” világszemléletű ember volt a lírai én. Utána önmaga megismerését kapja legfőbb emberi feladatként. Ezzel megjelenik gondolkodásában a behatároltság, a felelősség és a végesség problémája. Ez amolyan felnőtté válás is (erkölcsi és gondolati értelemben egyaránt).
Az ember sorsa a halál, ezért emberi önmaga megismerése a legfőbb feladata (a költőnek is).
Az ember, a poézis első tárgya időmértékes verselésű, rímtelen, alkaioszi strófában íródott. A forma veretessége jól illik a tartalomhoz, mely egy komoly eszmefuttatás. Ezt a versformát használta Berzsenyi Dániel is A magyarokhoz I. című ódájában.
