A 2. egység (49-90. sor) a szentencia-rész (elmélkedés). Itt a megszólított már nem a Múzsa, hanem a babona, a vakbuzgóság, amit Csokonai két éjszakai állattal azonosít metaforikusan (denevér, bagoly). Ezáltal a vallási fanatizmust ostorozza, a hangnem itt szarkasztikus.
Ebben az egységben kap hangsúlyt az időbeliség, érvényesülnek az idősíkok (jelen, múlt, jövő). A beszélő felidézi a múltat (eszményíti is), a rousseau-i ősállapotot, amikor még „állott a Természet örök építménye”.
Kifejti, hogy a vallások megjelenése következtében romlott meg az emberi társadalom, mert a vallásosság babonát, korlátoltságot és bigottságot hozott magával. Az értelem, a józan ész el volt nyomva.
Az egyház a túlvilági boldogságért, a paradicsom elnyeréséért cserébe embertelenné, nyomorúságossá tette a földi életet. Az emberek pedig egy ígéretért (üdvözülés, öröklét) feláldozták az evilági boldogságukat.
Sötét és fény ellentétpárjára épül a szentencia-rész. A sötétség a babona, a vakbuzgóság, a tudatlanság, a hiszékenység metaforája. A világosság a természetes, józan ész képi kifejezése.
A lírai én sodró lendülettel, hévvel ostorozza a sötétség szolgáit, de közben kiderül, hogy nem csupán a muzulmán vallásra gondol, ugyanis a muzulmán hit fogalmait több helyen felváltják a keresztény hit kulcsszavai (pl. Mindenhatóság, Szentség, templom, pénteki böjt, zarándok, harangozás).
A hitélet visszáságait veszi sorra, de közben eljut egy vallásfilozófiai gondolatig, felismerésig („Olyan nagy érdem-é…”). Csokonai hitt a humanista értékrendben, a tiszta ész rendteremtő erejében.
A 3. egység (91-116. sor) a zárlat, amely egy boldogító látomást tartalmaz. Az elvesztett boldog régmúlt és a „vak homályban élő jelen” idősíkja helyett itt a jövő megidézése következik („Egy jóltevő világ a mennyből kiderűl”). Az új világban a Természet „örök törvénye” fog uralkodni és megvalósul a testvériség eszménye („ember az embert ismét megöleli”).
Csokonai egy utópikus jövő képét rajzolja meg, amikor majd az értelem és a szeretet irányítja a világot. Rendületlenül hitt ebben az utópiában, de ismerte saját kora realitását és úgy gondolta, a „boldog kor” csak a késő századokban fog elérkezni. 1795 (pályájának derékba törése) előtt sem jellemezte őt rövid távú optimizmus (összehasonlításként: Batsányi János A látó c. versében a „boldog kor” eljövetelét még a századforduló előtt várta).
A zárlat ódai szárnyalású, hangneme emelkedett, himnikus. A felvilágosodás és racionalizmus eszméi köszönnek vissza (természet törvénye, kiált az értelem stb.).
Az utolsó 5-6 sor hangneme személyesebb, visszafogottabb és elégikus („Vajha te csak egyszer említnél engemet…”). Csokonai remélte, hogy fennmarad a neve és a késő századok emlékezni fognak rá és elismerik költészetét.
