Típusa szerint gondolati költemény. Korstílus: klasszicizmus, jellegzetesen klasszicista stílusjegy pl. a sötétség és a fény szembeállítása, valamint az emberiség dimenziójú, optimista jövőkép.
Témája a valláskritika. A színpompás Kelet leírásával indul a vers, amely szinte észrevétlenül hajlik át valláskritikába. A végén a felvilágosodás győzelmének hite szólal meg.
Valójában nemcsak a muzulmán világról szól a vers, hanem a keresztény világról is. Arról szól, amiben hasonlít a kettő, Csokonai nem szembeállít, hanem párhuzamot von.
Csokonainak nem tetszett a vakbuzgóság és a babona („Denevér babona! bagoly vakbuzgóság!”). Nem vallásellenes, hanem azt nem helyesli, hogy utolsó falatjukat is az egyháznak adják az emberek. Ezt a butaság, tudatlanság számlájára írja („balgatag anya” stb.).
Kifejezőeszközök: metafora (denevér, bagoly), megszemélyesítés, metonímia (Konstantinápoly mint Ázsia szerepel, Róma mint Európa), ellentétek (éjszaka-nappal, börtön-szabadság), retorikai eszközök: költői kérdés, felkiáltás, sóhaj
Beszédhelyzet: a költő megszólítja a Múzsát és Konstantinápolyba invitálja. Ezzel fiktív dialógus lehetősége villan fel, ami a költői kedv, játékosság szüleménye. A Múzsa a megértő barát, szellemi és lelki támasz szerepét tölti be, a nőt nélkülöző poéta teremt így társat magának. Ezt az ötletet többször ki is aknázza Csokonai. A városnézés során újabb és újabb megszólításokkal erősíti kettejük összetartozását. Kapcsolatuk bensőséges, ezáltal az olvasó felé is új hangnemek használatára lesz lehetőség.
A cím félrevezető. Nem Konstantinápolyról, a városról szól a vers (Konstantinápoly neve korábban Bizánc volt, a keleti kereszténység központja, ezért második Rómának nevezték). Ez a város csupán kapu, amelyen beléphetünk egy másik kultúrába. Konstantinápoly – akárcsak Róma – metonimikusan egy kontinenst helyettesít (Konstancinápoly Ázsiát, míg Róma Európát).
A vers szerkezetileg egyetlen tömbből áll (nincs versszakokra tagolva). Tartalmilag 3 egységre tagolható: van egy piktúra-rész, van egy szentencia-rész és van a zárlat, amely a jövőt festi le.
Az 1. egység (1-48. sor) a piktúra-rész. Távolról. a tenger felől érkezünk Konstantinápoly monumentális falai alá. Az emelkedett hangnem arról árulkodik, hogy a lírai én megilletődött a látványtól (vagy legalábbis ámulatot színlel). Külső szemlélőként mutatja be a várost (az utcákat, a gazdag törököket, a szultán háremét), közben kedélyesen hívogatja a Múzsát. Ez a rész könnyed, játékos.
Az első mondat hátravetett jelzői alárendelése („e másik Rómának…”) utal arra, hogy nem a keresztény és a mohamedán vallás szembeállításáról fogunk olvasni. Ellenkezőleg, azonos minőséget fejez ki, vagyis azt fogjuk megtudni, mi közös a kettőben.
Az egység vége felé a belső térből (háremből) ismét a szabadba jutunk, és a hatalmas templomokat csodáljuk. Az utolsó állókép (mecsetek) már a szentencia-részt készíti elő: a templomok bemutatása ugyanis filozófiai általánosításba vált át.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
