Hazánkban Erdélyi János, Gyulai Pál, Arany László és Benedek Elek voltak az első népmesegyűjtők. Az első magyar népmesegyűjtemény 1822-ben jelent meg Gaál György gondozásában német nyelven. Jelentős népmesegyűjteményeket állított össze Arany László, Gyulai Pál, Benedek Elek, Ortutay Gyula, Illyés Gyula stb.
A költői műveket gyakran népmesei motívumok termékenyítették meg (pl. Vörösmarty: Csongor és Tünde, Arany János: Rózsa és Ibolya, Petőfi Sándor: János vitéz, Tompa Mihály: A jávorfáról, Gyulai Pál: A gonosz mostoha).
A népmesék keletkezéséről megoszlanak a vélemények. Egyes elméletek szerint (Grimm testvérek) a népmesék eredete a mítoszokra vezethető vissza. Mások szerint minden népnél önállóan keletkeztek a fejlődés megfelelő fokán (antropológiai iskola, Taylor, Lang).
Benfey az indiai állatmesékben látta a mesék eredetét, s azt állította, hogy vándorlás útján terjedtek el többek közt Európában is. Kétségtelen, hogy mind az indiai mesék (Pancsatantra), mind pedig az Európában a 17. század végén megismert arab népmesegyűjtemény, az Ezeregyéjszaka meséi az eredeti népmese minden lényeges alkotóelemét tartalmazzák.
- A műmese – a romantikus mesék kivételével – a népmesétől legtöbbször csupán abban különbözik, hogy a népmeséket irodalmi nyelvezetre átfogalmazzák, és hogy a mese szerzője ismert.
Az európai meseirodalom a romantika korában indult virágzásnak. Legjelentősebb képviselői Bechstein, Hauff, E.T.A. Hoffmann voltak. A kor világirodalmi rangú műmese-szerzői a Grimm-testvérek és Hans Christian Andersen. Ők éppúgy, mint nálunk Benedek Elek, a népmesékből indultak ki, gyakran azoknak csupán irodalmibb megfogalmazását adva.
A műmese jelentős ága az allegorikus értelmű állatmese, amely 4000 éve alakult ki a szanszkrit irodalomban. Szerkezetileg általában két részre oszlik: magára a mesére és a belőle levonható tanulságra.
Az európai kultúrkörben az első ismert állatmese-szerző az ókorban élt görög Aiszóposz (Aesopus, Ezópusz, Kr. e. 6. sz.) volt. Az ő állatmeséiből merítette a francia Jean La Fontaine saját verses állatmeséinek témáját, de forrásul használták más meseírók is. Aiszóposz követője és átdolgozója a görög származású latin író, Phaedrus (Kr. u. 1. sz.) volt, aki latinra fordította és kibővítette Aiszóposz meséit.
A műfaj oktató-tanító célzatát a barokk korban a gyönyörködtetés váltja fel. A nyugat-európai irodalom legnagyobb meseírója a már említett La Fontaine, aki az addigi rövid, csak a tanulság kedvéért való mesét kisebb költői elbeszéléssé változtatta. A német irodalomban Gellert és Lessing tették kedveltté ezt a műfajt.
A magyar irodalomban az állatmese mindkét fajtájának voltak művelői. A régebbiek inkább a rövid, az újabbak a körülményesebb előadású mesék híveinek mutatkoznak. Első meseíróink a 16. századból Pesti Mizsér Gábor és Heltai Gáspár voltak.
A 17. századi Magyarországon divatos műfaj volt az ún. találós mese. Lőcsén, 1629-ben jelent meg a Mesés Könyvecske (teljes címén: Mesés Könyvecske, mely újonnan megékesített rövid értelmes kérdésekkel és feleletekkel), amely egy találósmese-gyűjtemény. Ismeretlen szerző fordította németből, forrása az ún. Ratbüchlein, a széles körben kedvelt strassburgi mesegyűjtemény.
A megújhodás korában Kónyi János Gellertet fordította, Péczeli József La Fontaine-t utánozta. Mindkettő hatott Ráday Gedeonra. Aiszóposz, La Fontaine, de különösen Phaedrus állatmeséit átdolgozva, magyar nyelven először Fáy András adta ki, aki prózában írta jeles és nagy számú tanító meséjét.
A szatirikus állatmesék jeles művelője volt az orosz I. A. Krilov. Mások, pl. Oscar Wilde vagy a későbbiek közül Milne, Saint-Exupéry, E. Kästner és Balázs Béla a konvencióktól függetlenítve magukat önállóan, a fantáziájukra támaszkodva írtak meséket, nem egyszer felnőttek számára.
A szatírák, ill. az erkölcsi vagy egyéb nevelő célzatú elbeszélések gyakran öltenek mesejelmezt, s éppen ezért – sokszor írójuk szándéka ellenére – az ifjúsági vagy a gyermekirodalom részévé válnak. Így járt pl. Swift: Gulliver utazásai, Garay: Az obsitos stb.
A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!
