Az Odüsszeia embereszménye, az istenek szerepe
Istenek szerepe: kisebb, mint az Iliászban. Egyrészt kevesebb isten szerepel a műben (csak Pallasz Athénénak van lényegesebb szerepe, de ő is mindig földi ember, Mentész vagy Mentór képében jelenik meg), másrészt az istenek nem avatkoznak bele közvetlenül az emberek világába: természeti csapások, tanácsok, segítő vagy ártó varázslatok formájában támogatják vagy hátráltatják a szereplőket. Tehát inkább tisztes távolból figyelik az eseményeket.
Az Iliászban az emberek az istenek játékszerei, nem tudják kikerülni a végzet által rájuk mért sorsot. Ezzel szemben az Odüsszeiában az ember végzetét nem egyedül az istenek szabják meg, ő maga is alakíthatja a sorsát. Persze, létezik Végzet, de ez a végzet inkább már az emberek lelkében, jellemében, alkatában rejlik. Sok utalást találhatunk arra, hogy a gonosz sors és az ostoba vétek ugyanaz, pl. III. ének 132-134. sor, X. ének 27., 79., 437. sor, XXII. ének 413., 416. sor.
Jó példa erre, hogy Odüsszeusz szerette volna megtartani a társait, de „önnön buta vétkeikért odavesztek a társak” (már a témamegjelölésből tudjuk, hogy Odüsszeusz egyedül fog hazatérni).
Odüsszeusz társainak hazatérését nem a végzet vagy az istenek akarata hiúsítja meg, pusztulásuk nem végzetszerű, elkerülhető lett volna. Nincs eleve elrendelve, hogy nem juthatnak haza.
Igaz, kisebb részük valóban a véletlen áldozata lett, nagyobb részük azonban saját hibájából veszett oda. Haláluk okai buta, ostoba vétkek (balgaság, elvakultság, önhittség, gátlástalan mohóság és harácsolás, falánkság, kapzsiság, mámor kedveslélse, irigység, bizalmatlanság, áskálódás, rosszindulat). Sorsuk azt példázza, hova vezet, ha az ösztönök eluralkodnak az értelem felett.
Hazatérhettek volna ők is, ha önmagukat meg tudták volna fékezni, le tudták volna győzni. Bizonyság erre, hogy Odüsszeusz, aki meg tudta fékezni vágyait, ösztöneit, bár isteni segítséggel, de az adott lehetőségek között mindig önállóan döntve, ezernyi veszéllyel dacolva kiharcolta a hazatérést.
Zeusz azt mondja az 1. énekben: „Jaj, csak örökkön az isteneket vádolja az ember: / azt mondják, a csapás mind tőlünk jön, de bizony hogy / ostoba vétkeikért szenvednek a végzeten is túl.”
Az elbeszélői hang és Zeusz véleménye alapján az eposz azt sugallja, hogy bár a világban való helyes eligazodáshoz nélkülözhetetlenek az istenek, az ember felelős saját sorsának alakulásáért. Vagyis a sorsa benne magában is rejlik. Akkor tud boldogulni, ha képes megfogadni az istenek tanácsait, ha tud mértéket tartani, és ha körültekintően és megfontoltan kivitelezi azokat a tetteket, amelyeket az istenek meghatároznak neki.
Az Odüsszeia hőse a „felnőtt ember”, akinek története azt példázza, hogy az ember alakítani tudja a reá mért sorsot (míg az Iliász szereplői legfeljebb tragikus hősiességgel felvállalni tudták azt).
Az Odüsszeiában az emberi és az isteni világ határai elmosódnak: az ember testi szépsége vagy lelki nemessége, bölcsessége isteni eredetű, ezért a halandók gyakran istennek látszanak, istenekhez hasonlóan viselkednek. Az istenek pedig gyakran egy-egy szép fiatal vagy bölcs öreg képében jelennek meg.
Embereszmény: Odüsszeusz megtestesíti a kor embereszményét: olyan eposzhős, akit ellenállhatatlan vágy hajt hazafelé, de ugyanakkora erővel hajtja a kíváncsiság, a megismerés és tapasztalás vágya is, mivel érdekli a világ, mely hol ellenséges és veszélyes, hol vendégszerető és támogató.
Értékrendjében az élet áll a fő helyen, de a kalandokat nem egyszerűen túlélni akarja, hanem teljes személyiségével megélni. Többször is a kíváncsiság hajtja, pl. a küklopsz-kaland (9. ének) során a veszély ellenére is meg akarja várni a barlang gazdáját. Látni akarja az ismeretlent, és beszélni vele, hogy megismerje. Kíváncsiságáért néhány társának élete az ár.
Amikor a szirének szigete mellett hajóznak el (12. ének), akkor pedig a saját fülét nem tapasztja be, hanem csak az árbochoz kötözteti magát. Nem akarja, hogy ne halljon, mert kíváncsi a szirének énekére, hallani akarja.
A veszélyes helyzetek megoldásakor Odüsszeusz nem a fizikai erejére támaszkodik, mint az Iliász hősei, hanem belső tulajdonságaira (kitartására, ravaszságára, józan eszére). Olyan ember, aki képes a tanulásra, a tapasztalatokból adódó következtetések levonására és hasznosítására.
Az Odüsszeia embereszménye tehát egész más, mint az Iliászé: már nem a bátor ember, nem a harcos, ugyanakkor megőrzi a héroszeszmény bizonyos jellemzőit is. Odüsszeusznak ugyanolyan fontos a hírneve, mint az Iliász hőseinek. Fontos neki, hogy nyoma maradjon annak, hogy ott járt pl. a küklopszok szigetén, ezért mondja meg valódi nevét Polüphémosznak akkor, amikor már biztonságban tudja önmagát és társait.
A kérőkkel való leszámoláskor pedig fizikai erejére támaszkodik és bátorságát, tettre készségét veti latba, akárcsak az Iliász hősei. (Az Iliászban a legfontosabb tulajdonságok a fizikai erő, a bátorság és a hősiesség, a legfontosabb érték pedig a hősi halállal megszerzett hírnév és az általa elnyerhető halhatatlanság.)
Az ellenfelek is mások. Míg Akhilleusz nyílt küzdelemben, hozzá hasonló hősökkel csatázott Trója alatt, egyforma eszközökkel, addig Odüsszeusz alattomos ellenfelekkel küzd és új fegyverekkel vívja ezernyi harcát hazafelé menet és otthon is. A küzdelem az Odüsszeiában áttevődik a tényleges, fegyverrel vívott fizikai küzdelem síkjáról az emberi butaság, gonoszság és ártó szenvedélyek elleni harc síkjára.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
