Az utolsó sorban a költő gyengéd megértéssel és együttérzéssel kérdezi a mandulafától:
Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?
Ebből a hangból már végképp nyilvánvalóvá válik a költő személyes érintettsége: bizony saját magáról van szó. Saját magányát, elszigeteltségét fejezi ki a mandulafa alakjában, így a vers allegorikusan értelmezhető.
Janus zsenialitása többek közt abban rejlik, hogy nem mondja ki nyíltan, konkrétan, hogy önmagáról van szó, nem él a sorsmegfeleltetés eszközével, mégis tudja az olvasó, hogy a mandulafa sorsa az ő sorsát jelképezi. Felismerjük a párhuzamot, és attól, hogy nincs nyíltan kimondva, még fájdalmasabb, még szebb a költemény.
Tehát amikor Janus megszólítja a mandulafát, lényegében saját magát szólítja meg (önmegszólító vers). Ahogy a mandulafa nem lehet erősebb a természet törvényeinél, úgy ő sem lehet erősebb a társadalom törvényeinél, márpedig a magyar társadalom akkor még nem állt készen a humanista műveltség befogadására.
A versnek azonban Janus személyes sorsán túlmutató, általános érvényű mondanivalója is van. Hiszen minden évszázadban, minden korszakban vannak idő előtt kivirágzó szépségek és értékek, amelyeket az adott kor emberei még nem értenek meg, nem tudnak értékelni.
Ezeket a túl korán jött tehetségeket és értékeket ugyanúgy a pusztulás, a téli fagyok és rideg zúzmarák fenyegetik, mint a mandulafácska virágait. Janus tehát azt az aggodalmát önti verses formába, hogy a koránérkezettség tragikus következménnyel jár. Célja, hogy felhívja a figyelmet a romboló erők veszélyére és a magasabb rendű értékek védelmének szükségességére.
A vers formai jellemzői, műfaja, verselése
Az Egy dunántúli mandulafáról négy disztichonból álló epigramma. Azaz csak formai szempontból epigramma, bár a csattanója hiányzik. A vers líraisága, gondolatgazdagsága túlmutat az epigramma műfaján, hiszen nem a szokványos csattanós, szellemes megfigyelést versbe öntő epigrammát írt Janus. Ez a vers gondolatilag sokkal igényesebb, érettebb, mint itáliai korszakának művei.
Ez a bölcselkedő, érzelemgazdag hang az elégia irányába viszi el a művet. Így aztán elégikus epigrammának vagy epigrammaformába sűrített elégiának szokták mondani.
Teljesen egyedi karaktere van a versnek: egyrészt epigrammatikusan feszes a szerkezete, másrészt borongós-fájdalmas, elégikus, töprengő a hangvétele. Ez különös varázst ad neki, ami a mai napig élvezhetővé teszi.
Befejezés
Ebben a versben, szemben a Pannónia dicsérete cíművel, a pannon föld rideg helyként jelenik meg, amelynek éghajlata alatt szomorú vég vár a túl korán kivirágzó kis mandulafácskára.
Míg a jóval optimistább hangulatú Pannónia dicséretében Janus még reménykedett, hogy a hazája büszke lesz rá, mert értéket hozott a magyar földre, addig itt már úgy érzi, nem tud változtatni a meglevő műveltségi viszonyokon. Olyanoknak érzékeli a magyar állapotokat, mint az éghajlatot: megváltoztathatatlannak.
Így aztán a korai verseket (pl. Búcsú Váradtól) jellemző lendület és optimizmus itt már hiányzik; sokkal árnyaltabb és bonyolultabb érzelmek jelennek meg.
Sajnos, Janus Pannonius pontosan érzékelte saját helyzetét az elmaradott műveltségű 15. századi magyar világban. Nem remélte, hogy értő közönségre talál, és saját sorsát illetően az előérzete beteljesült.
Viszont a magyar költészet fejlődött tovább a maga útján, és amit Janus elkezdett, folytatva lett, az elvetett magok végül mégis kikeltek: a humanizmus és a reneszánsz meghonosodott Magyarországon.
Nagyon hasznos, értékes gondolatok. Köszönöm!