A harmadik-negyedik sorból nem biztos, hogy mi, akik kevésbé vagyunk jártasak az ókori irodalomban, elsőre rájövünk, de itt is el van egy antik utalás rejtve:
Még boldog szigetek bő rétjein is csoda lenne,
Nemhogy a pannon-föld északi hűs rögein.
Persze, lehet ezt a két sort úgy is értelmezni, hogy a déli, napsütötte szigeteken is csoda lenne egy télen virágzó mandulafa, nemhogy a hűvös északi vidéken. Tehát a költő szembeállítja a mediterrán bőséget és az északi, hűvös, pannon környezetet, s ebben a túlzás (hiperbola) eszközével él. Célja, hogy kiemelje a mandulafácska merészségét, virágzásának különleges voltát és szépségét.
Érdemes azonban kibontani a mitológiai utalást is. A Boldogok Szigete (más néven elíziumi mező) a görög irodalomban az az idillikus hely, ahol halála után mindenki elnyerheti az örök boldogságot. Így hát ennek a szigetnek a rétjei a gyönyörűség felsőfokát jelentik.
Tehát összesen három mitológiai csodás hely van beleszőve az első versszakba (Hesperidák kertje, phaiákok szigete és Boldogok Szigete). És ez a három helyszín együtt sem képes olyan szépséget felmutatni, mint a pannon-föld „északi hűs röge”.
Így érzékelteti Janus a csodát, amit le fog írni: a vers első strófája tehát felvázolja a lírai alaphelyzetet, és előkészíti a második strófát.
Ennek a második egységnek mindjárt az elején kiderül, hogy a mandulafácska merészsége mennyire megragadta a költő szívét:
S íme virágzik a mandulafácska merészen a télben,
Ezt a virágzást Janus úgy nyilatkoztatja ki, mintha valamilyen óriási nagy hőstettről beszélne (az „íme” szó érzékelteti, hogy milyen csodálattal tölti el őt ez a jelenség).
Ezután jön a nagy ellenpólus: a költő felméri, mi lesz ennek a merész virágzásnak a következménye. Bizony, le fognak fagyni a mandulafa virágai:
Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd!
A mandulafa reménytelen próbálkozása a virágzásra érezhetően részvétet kelt a költőben. Ezt az érzelmi reakciót jól mutatja az, hogy kijelentő mondat helyett felkiáltó mondatot használ.
A vers hangvétele is megváltozik ennél a résznél: az 1. versszak idillt sejtető hangulata után erős a kontraszt, ahogy a 2. versszak hangulata elégikussá, szomorkássá válik.
A virágzást a megfagyás („zúzmara”), az életet a halál képei ellenpontozzák. A zúzmara időszakától fél a költő, s ezt újabb mitológiai utalásokkal fejezi ki:
Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon,
A korabeli értő olvasók érzékenyen reagáltak a mitológiai utalásokra: ezeken mérték le, hogy mennyire jó a vers.
A mitológiai nevek mögött rejlő hosszabb történeteket nem kellett beleírni a költeménybe, hiszen ezeket a korabeli képzett olvasók mind fejből tudták. Így elég volt a nevet megemlíteni, és azzal máris rengeteg dolgot ki lehetett fejezni. Ezáltal tömörebbé vált a vers szövege. Az olvasó gondolatban társította hozzá a név által felidézett történetet.
Ilyen történet Phyllis trák királylányé, akit eljegyzett a trójai háborúból hazatérő athéni király, Démophoón. Azonban még a lakodalom előtt haza kellett utaznia a vőlegénynek, hogy ügyeit rendezze, s ezután Phyllis hiába várta vissza. Csalódása, bánata, beteljesületlen szerelme és reménytelen epekedése tragédiához vezetett: öngyilkos lett (felakasztotta magát egy erdőben). A kegyes istenek halála után mandulafává változtatták.
Ezt a történetet Ovidius is feldolgozta Átváltozások című művében. Janus nyugodtan használhatta, mert Phyllis olyan toposz volt, amit sokan felhasználtak, pl. Petrarca is, és mindenki ismerte.
A reneszánsz kor tudós olvasói természetesen ismerték az Ovidius-művet is, így nyomban belelátták a mandulafa képébe Phyllis alakját, aki nem győzte a várakozást, és ez okozta vesztét. Tehát megértették, hogy az idill szomorú véget ér.
Szóval a költő megszólítja a mandulafát, és Phyllisszel azonosítja, de mit ért azon, hogy „nincs még fecske e tájon”? Egyrészt azt, hogy korán van a virágzáshoz, hiszen a fecske, amely költöző madár, csak a téli fagyok után érkezik majd meg. Azonban itt egy újabb mitológiai utalás is el van rejtve.
A magyar fordításban a fecske egyszerűen fecske, a tavasz előhírnöke, az eredeti latin szöveg azonban ennél többet kifejez: ott Progné királylány neve áll, aki a monda szerint fecskévé változva menekült üldözői elől.
Láthatjuk tehát, milyen mesteri módon tömörített Janus bele nyolc sorba egy egész gondolatmenetet.
Az Egy dunántúli mandulafáról egyik erénye, hogy gyönyörűen összhangban áll egymással az egyéni életsors, a természeti kép és a mitológiai utalások szövedéke. Azaz a látott valóság (mandulafa), a mögé sűrített jelképiség (a költő sorsa) és az antik példázatok egysége tökéletes (ez a „szentháromság” elvárás volt a humanista versekkel szemben, nem volt szabad ezt az egységet megbontani).
Ellentéteket is találunk a vers első és második része között: élet-halál, virágzás-pusztulás képei állnak szemben egymással. A tél és a tavasz szembeállítása rosszat sejtet: a természet törvényei túl erősek, az oktalan kis mandulafácska nem tudja legyőzni őket.
Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!
Nagyon hasznos, értékes gondolatok. Köszönöm!