Janus Pannonius Mikor a táborban megbetegedett című verse 1464-ben keletkezett. A költő második pályaszakaszának termése, vagyis Magyarországon keletkezett.
Janus Pannonius részt vett Mátyás király egyik hadjáratában, melynek során a magyar sereg Zvornik várát vette ostrom alá. Janus tábori papként tevékenykedett a katonák között, de megbetegedett. A költeményt valószínűleg 1464. október-november végén írta, ihletője a betegsége volt. A fizikai fájdalom és a haláltól való félelem panaszkodásra készteti.
A magyarországi pályaszakasz jellemző műfaja az elégia, melyből 13 alkotás maradt ránk. Janus elégiái tele vannak líraisággal és személyességgel, híven tükrözik a költő sorsának alakulását.
Ez a megrendítő vers is személyes élmény alapján íródott és a költő lelkéből szól. Janus nem akart meghalni, nem állt készen a halálra. Az élet szeretete és a természet szépségeinek csodálata ott zeng a verseiben.
A Mikor a táborban megbetegedett a halál gondolatán túl Janusnak az élethez, a költészethez és a költői halhatatlansághoz való ragaszkodásáról is tudósít.
Mikor a táborban megbetegedett
Táborozom költő létemre s nem remegek, ha
Gyors paripán száguld és nyilat ont a pogány;
Más rémít: ártalmas láz fene lángja emészt el,
Kardnál metszőbb tűz marja, fogyasztja tüdőm.
Hogyha talán élsz még, hosszan kínlódj, Prometheus,
Sírban mázsás kő nyomja a csontjaidat,
Mert te vagy fajtánk legfőbb bajkeverője,
Vétked lett valahány rút nyavajánknak oka.
Nem sorvasztották azelőtt járványok a testet,
Nem volt sápkór és fojtogató köhögés;
Akkor még vadonok csendjében élt a halandó,
S meg nem támadták erdei dúvadak őt;
Fákon lelt eledelt, italát kristálypatak adta,
Otthona barlang volt és nyoszolyája a gyep.
Senki se sajtolt még gyógyírt a növény-gyökerekből,
Senki se gyűjtött még gyógyerejű füveket;
Sebre kenőcsöt nem kentek, nem vágta ki akkor
Hozzáértő kéz még a lobos kelevényt;
Nem járták az arab kikötőket még a hajók s nem
Hoztak a tengeren át illatozó rakományt.
Vad, de egészséges volt akkor az élet, a kórok
Nem kurtították úgyis arasznyi utunk,
És ha az aggastyán végső órája közelgett,
Fáradt teste szelíd álom ölébe alélt.
Ám te ravasz csellel megloptad az ég kupoláján
Tündöklő napnak mennyei fáklyatüzét;
Bosszúból a halált s a halált okozó nyavalyákat
Küldte reánk a dühös, megcsalatott Jupiter.
Skythia szikláin méltán vagy fogva azóta,
Láncra veretve örök jégsivatag közepén;
S mert az egek bosszúálló madarára nyilat lőtt,
Csúnya hibát követett el maga Herkules is.
Régi közös bajokon síránkozom én, de miattuk
Méltó megtorlás sújtja ma bűnömet is.
Ó, én háborodott, odahagytam az árnyat, a békét,
Csábítottak a vad harcok, a trombitaszó!
Kórság, sápadt Félelem és Düh, rút Nyomor, ádáz
Arcu Vérontás táborozik ma velem,
És e nehéz életmódhoz túl gyönge tüdőmnek
Hőség, por, zivatar s éji hideg sokat árt.
Mily jó volt csacsogó csermely partján heverészni
Hűs árnyékot adó tölgy terebélye alatt,
Válogatott könyvek szépségein elgyönyörködni
S almát szedni a fák roskatag ágairól.
Többen mondták már: „Vess számot erőddel is, újonc!
Mily vészes hevület hajt ide esztelenül?
Éppúgy festhet Achilles, míg fon a scyrosi rokkán,
S Herkules izmos két marka között a guzsaly,
Mint te a szablyáddal, fejeden fényes sisakoddal,
S mint jobbodban a nagy dárda kemény fanyele.”
És én mégis vas lábvérttel öveztem a lábam,
Bölcs intelmük elől eldugaszolva fülem,
S testem olasz földön vert páncéllal boritottam,
Vértben vért ellen vívni vitéz viadalt.
Most élvezhetem azt, mire oly makacsul törekedtem,
Hős haditetteimért itt a magas jutalom.
Írok s érzem eközben a lázrohamot közeledni,
Dermesztő fagya már terjed a tagjaimon.
Kékül már ajakam, híg nedv csöpög orrlyukaimból
És hallom vacogón összeverődni fogam.
Ujjhegyeim s lábujjaim is már eljegesedtek,
Olykor szinte megáll, majd szaporáz üterem.
Födjétek, szolgák, remegő testem takarókkal,
Bár azokat később sorra a földre dobom,
Mert már szinte kigyúlok a hőtől, mint az a fáklya,
Mely kénhez közelít, s lángja magasra lobog.
És ez a lopva növekvő láng nem huny ki azonnal,
Mint az a másik, amely falja a száraz avart;
Ez makacsul pusztít idebenn nyomorult kebelemben:
Vidd a meleg takarót, vidd a pokolba, fiú!
Mely isten zúdítja reám, ó, Etna, a lávád?
Tán ereimben forr lánghabod, ó, Phlegeton?
Jaj nekem, égek! Látogatóm, adj hűs vizet innom,
Tengert árassz rám, oltani lángjaimat!
Pactolus, Hermus, Tajo, ma aranyporotoknál
Egy korty hűs folyadék százszor előbbrevaló.
Nessusnak vértől csepegő ingével a testén
Herkules égett így egykor az Oyta hegyén.
Mily bűn hozta, könyörtelen istenek, árva fejemre
Bosszutokat? Mi lehet bennem a gyűlöletes?
Büntessétek a bűnt, hadd vesszen a gyilkos, a rabló
S templomfosztogató, hisz van ilyen sok ezer.
Phoebus papja vagyok, s dalaim még szárnyra se keltek,
Óvjátok legalább addig az életemet.
Sok versem van, amely végső csiszolásra szorul még,
Sok versem töredék lesz, ha be nem fejezem.
Méltó lennék élni, tudom, csak hatna reátok
Ész és ifjúság, kellemes orca s alak.
Elkövetett büneim soha nem tagadom, de ha még oly
Bűnösen éltem is én, becstelenül sohasem.
Mentsetek engem fel, bármit cselekedtem, a bűnös
Bánata egyszersmind bűne bocsánata is.
Hasztalan esdekelek, nem fog megszánni a zordon
Atropos, és szavaim messze sodorja a szél.
Érzem, mint közelít az a végső pont, hol e testből,
Napjai fogytával, lelkem is elmenekül.
Ó, kéklő égbolt, ó, dombok s zöldfüvü rétek!
Ó, kristálypatakok s zöldbe borult ligetek!
Együtt távozom innen az édes napsugarakkal
S mit hagyok emlékül? Jaj, csak a puszta nevem!
Ó, hogy a bátyám s jó nővérem messze van innen,
S nincs, ki lefogja szemem, nincs, aki sírba tegyen!
Édesanyám, kegyesen bánt véled a sors, neked is jobb,
Hogy temetésem előtt elragadott a halál.
Mit tennél, ha tusámat végig kellene nézned,
Vagy ha a gyászos hír hirtelen érne utól?
Gyorsan az írótáblámat, mert úgy akarom, hogy
Lelkem legvégső óhaja álljon azon.
Drága barátaim, ott ássátok nékem a sírt, hol
Harmatgyöngyöktől csillog a zöld s buja fű,
Dúslombú erdők s a kies rónák közepette,
Hol nimfák járják ünnepi táncaikat,
Ott, hol a lágy szellőfuvalom csupa balzsamos illat
És a dalosmadarak bús dala zeng epedőn.
S hogy ne boruljon mély feledés rám néma siromban,
Azt akarom, hogy e vers álljon a sírkövemen
Itt nyugszik Janus, kivel ősi Dunánkhoz először
Jöttek a szent Helikon zöldkoszorús szüzei.
Ezt a dicsőséget, ó, hagyd meg a holtnak, Irigység;
Rosszakarat, kíméld hűlt porait legalább.
(Kálnoky László fordítása)
A vers műfaja elégia (mely már nem azonos az ógörög műfajjal: az újkori európai irodalomban olyan költeményt jelent, amely csendes szomorúságot, bánatot, fájdalmat fejez ki). Hangneme elégikus, tragikus.
A vers típusa létösszegző költemény. Hangulata panaszos, elkeseredett. Különböző érzelmek hullámzanak keresztül rajta: keserűség, önvád (mert a betegséget a lírai én önmagának köszönheti), önostorozás, nosztalgia egy békés, idilli életforma és egy humanistához méltóbb tevékenység (olvasás) után, ironikus önjellemzés, csendes bánat (mert már úgyis késő, nem tehet már semmit).
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
