Janus előképe, Horatius is hasonló érdemet tulajdonít magának Melpomenéhez írt ódájában, melyben elmondja, hogy „én szabtam görögök mértékére latin verseket legelőbb”. Ez az áttelepítés-eszme az, ami Janusnak is alapot ad az önbecsülésre: ő pedig Pannóniába hozta át Itáliából az antik római költészetet, mind nyelvében, mind versmértékében. Úgy érzi, ő teszi híressé hazáját, mint Pannónia dicsérete című epigrammájában is megírta.
A vers zárlatában tehát az az öntudat szólal meg, ami nagyon jellemző a reneszánsz költőkre, művészekre. Janus lantjára bízta azt, hogy nevét halhatatlanná tegye, akárcsak majd később a harcba induló fiatal Petőfi („Hirtelen ne haljon ő meg, / Zengjék vissza az időnek / Bércei, a századok!”, Az év végén, 1848), aki még nagyobb költői becsvággyal rendelkezett, és aki még magabiztosabb volt.
Janus kétkedőbb, elégikusabb lelki alkatú költő, de a gondolat szépsége, érzelmeinek líraisága, verseinek személyessége több mint félezer év után is melegséget és részvétet ébreszt az olvasóban.
Janus Pannonius és Petőfi Sándor azon kevés magyar költők közé tartoznak, akiknek tehetségét nemcsak Magyarországon ismerik el, hanem világirodalmi szinten is.
