Móricz Zsigmond: Szegény emberek (elemzés)

A Szegény emberek 1916-ban keletkezett. Móricz Zsigmond haditudósító volt az első világháború idején, s a fronton szerzett tapasztalatok hatására írt háborús novellákat, köztük ezt is.

Eleinte Móricz Zsigmondot is megtévesztették a háborús uszítások, hatása alá került a hamis, félrevezető jelszavaknak. Azt remélte, a háború majd elemészti mindazt, ami már elavult a társadalomban, egyfajta tisztítótűznek tekintette. Ezért jelentkezett önként haditudósítónak a keleti frontra 1915-ben.

A magyar katonák hősiességéről akart riportokat készíteni, de a lealacsonyító vérontás és más borzalmak láttán hamar kiábrándult a háborúból. A rossz tapasztalatok rádöbbentették a hadi gépezet embertelenségére, a Szegény emberek írásakor már tisztán látta a helyzetet. Éppen ezzel a művével tiltakozott leghangosabban a háború ellen.

Az egyik legmegdöbbentőbb háborús novellája a Szegény emberek. Műfaja elbeszélés, de igencsak hosszú, terjedelme szinte már a kisregény felé mutat. Ez a terjedelem alapos lélekábrázolást tesz lehetővé, így az író részletesen be tudta mutatni, hogyan öli meg a háború az emberek lelkét.

A Szegény emberek témája a háború embertelen borzalma. Az író a hátországi nyomort és a katonák személyiségének széthullását ábrázolja. Stílusa realista, naturalista.

A mű címe egy minőségjelzős névszó, amely általánosító jellegű. A „szegény” jelző utalhat a nyomorra, a nincstelenségre, a nélkülözésre, de jelentheti azt a szánalomra méltó, nehéz, szomorú sorsot is, amely a háború által tönkretett embereknek osztályrészül jutott. A háború szétzilálta a lelküket, életüket.

A Szegény emberek helyszíne a hátország, időtartama mindössze néhány óra – ennyi idő alatt játszódik a cselekmény, bár az emlékeken keresztül a múlt (a háború) is megjelenik. Valójában a jelen folyamatosan összemosódik a múlttal, a hátország egybemosódik a fronttal, a főhőst a háború „elkíséri” oda is, ahol nincs háború, a valóságot mindenféle hallucinációk torzítják el a számára.

A cselekmény egyenes vonalú, egységes ívelésű, az események időrendben, lineárisan követik egymást, de emlékek, víziók, háborús hallucinációk szakítják meg őket.

Az elbeszélés E/3. személyű, de az író szinte észrevétlenül átvált közben függő beszédbe (átképzeléses stílus), így megismerjük a novella hősének kavargó, gátlásokat széttépő gondolatait és harci élményeit. A háborús emlékeket eltorzult német katonai „szakszavak” alkalmazásával teszi hitelesebbé Móricz.

A főszereplő egy katona, akit Móricz nem nevez meg, és aki 26 hónapnyi háborús szolgálat után 28 napra hazatér a családjához és otthon mérhetetlen nyomorúságot talál. Felesége és három gyermeke nélkülözések közepette él, el vannak adósodva.

A férfi megpróbálja biztosítani családnak a téli megélhetést, dolgozik, ásni jár napszámba. Ám hamar rájön, hogy így képtelen lesz megfizetni az 50 pengős tartozást és élelmet szerezni a családjának.

A probléma, hogy hiába van otthon, nem a jelenben él: továbbra is a háborút éli, háborús emlékei vissza-visszatérnek, tudata nem tiszta, meg van zavarodva. A tényleges helyszínt és időpontot a főszereplő tudatában teljesen elhomályosítják a háborús emlékek, amelyek folyton megzavarják. Régi énje és új, zavart énje összekeveredik, szinte tudathasadásos módon széthullik a személyisége.

Nem tud különbséget tenni a két élethelyzet között, és egy elborult pillanatában eldönti, hogy kirabolja Vargáékat, akiknél az előző nap sok pénzt látott.

Ráadásul ásás közben társa, egy fecsegő öreg napszámos folyton olyan témákra tereli a beszélgetést (szegénység, drágaság, az első emberölése a háborúban), amelyek megerősítik a katonát a szándékában.

Egy ügyetlen, átlátszó hazugsággal próbál meg magának alibit biztosítani: kilenc órakor azt mondja, hogy tízet ütött a toronyóra.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!