Kölcsey Ferenc: Vanitatum vanitas (elemzés)

A 2. egység (2-8. versszak) a tételmondatot kifejti, értelmezi, bizonyítja, érvel mellette és alátámasztja példákkal. Lényegében Salamon király tanítását részletezi itt a költő.

Az érvelésben sajátos nézőpont érvényesül. A lírai én megsemmisítő ítéletet mond mindenről. Logikus rendben, értékfosztó szentenciákkal újraértelmezi önmaga és a megszólítottak számára a salamoni hiábavalóság tanát.

Ez a rész két alegységre oszlik (melyek arányai: 3:4=4:7, megfelel az aranymetszés szabályainak).

• az emberi létet, a földi életet minősíti le általánosságban (2., 7-8. versszak)

A 2. versszak a világmindenség perspektívájából, általánosságban fokozza le az emberi történelmet, mind térben (a Föld – hangyafészek), mind időben (egy évezred – egy buborék). Tehát a beszélő számára a föld nem a világegyetem középpontja, hanem csak egy jelentéktelen, rövid életű, térben és időben is semmis dolog.

Ugyanígy lefokozza az emberiség felhalmozott javait (pompa, ék – pára)

A 7-8. versszak elvont fogalmakról, általános emberi értékekről (élet, szenvedelem, hit, remény, boldogság, balsors, világ, halál, hír, halhatatlanság) mond lefokozó ítéletet.

• a történelem, az erkölcs, a filozófia és a művészet értékeit szállítja le, beleértve ezen területek kiemelkedő alakjait, képviselőit is (3-6. versszak) – a személynevek katalógusszerű felsorolása az emberi törekvések, tettek és teljesítmények hiábavalóságát igazolja

A 3. versszakban a társadalomformáló történelmi tettek, győzelmes csaták fokozódnak le mint értékek. A beszélő az emberi történelem legnagyobb hódítóit hozza fel példaként (Mátyás, Nagy Sándor, Napóleon) és leszólja eredményeiket. Itt ellentétek szerepelnek: Nagy Sándor hódításai – nyúlvadászat, őzfutás; Etele – patkánycsoport, foltdarázs, Mátyás, Napóleon dicsősége, győzelmei – kakasviadal.

A 4. versszak szerint a virtus és a lélek nemes dolgai csupán élettani jelenségek. A hozzá kapcsolt nevek és értékfosztó metaforák a következők: Sokrat, Cato, Zrínyi Miklós – gőz, hagymáz, vértolúlás, bohóság láncsora.

Az 5. versszakban a beszélő a gondolkodás (filozófia, bölcselet, tudomány) hőseit minősíti le. Elvet mindenféle tudományt. A kapcsolt nevek és értékfosztó metaforák: Plato, Aristoteles – mámor, kártyavár, légállítvány

A 6. versszakban a lírai én a művészetek (költészet, szobrászat) által létrehozott szépségeket tagadja. A példaként hozott személynevek és a hozzájuk kapcsolt értékfosztó metaforák: Demosthén (görög államférfi, világhírű szónok) – halkufár, Xenofon (filozófus, történetíró, hadvezér) – rokka közt mesére vár (gyermek), Pindár (költő) – dadogás, Phidias (görög szobrász) – berovátkolt kődarab.

A 3. egység (9-10. versszak) a vers zárlata. A zárlat kötőszóval is jelölt következtető (hát), ill. magyarázó (mert) logikai viszonnyal kapcsolódik a 2. egységhez. Végső következtetésként egy vállalható, eszményi magatartásforma kimondásáig jut el a beszélő, s összegző igénnyel visszakanyarodik az 1. versszak tételmondatához.

A záró versszakok önmegszólítóként is olvashatók.

A 9. versszakban mondja ki a következtetést, levonja a tanulságot. Ha minden hiábavaló, hogyan kell élni? A válasz: a sztoikus bölcs rendíthetetlen nyugalmával.

A költő tehát a sztoikus magatartást, a bölcs nyugalmat állítja elénk eszményül, szemben a világ hiábavalóságával. „Bölcs az, mindent ki megvet…”.

Ez a következtetés végképp felülírja a salamoni bölcsességtant, hiszen a bölcsesség forrása és mértéke Salamonnál a transzcendenshez való igazodás, míg itt épp a transzcendens hiányának józan belátása, és a felismerés következtében személyes életmagatartásunk megváltoztatása.

Olyan magatartást kell kialakítani, amelynek meghatározó jellemzője a minden földi dolgokon – életen és halálon – felülemelkedni képes, szemlélődő fölény. Az erre való felszólítás egyszerre olvasható másoknak szóló tanácsként és önmegszólításként is („ne gondolj”, „légy”).

Kölcsey olyasmit tanácsol, amire ő maga képtelen: „Légy, mint szikla, rendületlen, / Tompa, nyúgodt, érezetlen”.

A 10. versszak a tanulsághoz fűzött magyarázat – visszatérés az 1. strófa kiinduló tételéhez, annak nyomatékosítása.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!