Kölcsey Ferenc: Vanitatum vanitas (elemzés)

Kölcsey Ferenc Vanitatum vanitas című verse 1823-ban keletkezett Csekén. A költő három hónapig dolgozott rajta (február-április). Mivel közvetlenül a Himnusz után írta, a Himnusz párversének nevezik. Nyomtatásban csak 1828-ban jelent meg.

Meddő erőfeszítések, kielégítetlen vágyak tették lehangolttá a költőt ez idő tájt. Céljainak elérhetetlensége fásultságot, közönyt eredményezett. Helyzete hasonló volt, mint Berzsenyi Dánielé: elszigetelten kellett élnie vidéki birtokán (a városi élet vonzotta, de anyagilag nem engedhette meg magának, hogy Pestre költözzön). A műveletlen földesúri társaság elkeserítette, nem talált megfelelő szellemi közegre lakóhelyén.

A költői-tudós becsvágy és a falusi gazdálkodói életforma ellentéte feloldhatatlan problémája volt neki is, ami letargiába sodorta. 1815-17 környékén súlyos lelki válságot élt át, ráadásul Kazinczytól is elhidegült, levelezésük megszakadt.

Pesszimizmusa, ingerlékenysége arra késztette Kölcseyt, hogy korábbi ideáljait is megtagadja. Kiábrándult abból az elképzeléséből, hogy a világot valamilyen elvont rend, igazság és tudatos célszerűség irányítja.

Ez a hangulat szülte ideálokat leromboló versét, a Vanitatum vanitast, melyben a számára legkedvesebb emberi értékeket, tudományt, művészetet, történelmi nagyságot, erényt stb. egytől egyig leminősíti, lefokozza. Mindent, amit becsülni szokás, vagy a kiemelkedő teljesítményeket, amelyekért nagyra tartunk valakit, hiábavalónak és értéktelennek nevez.

Ahogy barátjának, Döbrentey Gábornak írta még 1814-ben: „… megvallom, gyakran teszek olyat, milyenre csak azon gyermek vetemedik, ki haragjában legkedvesebb játékait rontja széjjel.”

Vanitatum vanitas

   Itt az írás, forgassátok
Érett ésszel, józanon,
S benne feltalálhatjátok
Mit tanít bölcs Salamon:
Miképp széles e világon
Minden épűl hitványságon,
Nyár és harmat, tél és hó
Mind csak hiábavaló!

   Földünk egy kis hangyafészek,
Egy perchozta tűnemény;
A villám és dörgő vészek
Csak méhdongás, s bolygó fény;
A történet röpülése
Csak egy sóhajtás lengése;
Pára minden pompa s ék:
Egy ezred egy buborék.

   Sándor csillogó pályája,
Nyúlvadászat, őzfutás;
Etele dúló csordája
Patkánycsoport, foltdarázs;
Mátyás dicső csatázási,
Napoleon hódítási,
S waterlooi diadal:
Mind csak kakasviadal.

   A virtus nagy tűneményi
Gőz, mit hagymáz lehele;
A kebel lángérzeményi
Vértolúlás kínjele;
A vég, melyet Sokrat ére,
Catonak kihulló vére,
S Zrínyi Miklós szent pora
Egy bohóság láncsora.

   És ti bölcsek, mit hozátok
Ami volna szép s jeles?
Mámor bírta koponyátok,
Plato s Aristoteles.
Bölcselkedő oktalanság,
Rendbe fűzött tudatlanság,
Kártyavár s légállítvány
Mindenféle tudomány.

   Demosthén dörgő nyelvével
Szitkozódó halkufár;
Xenofon mézbeszédével
Rokka közt mesére vár;
Pindár égi szárnyalása
Forró hideg dadogása;
S Phidias amit farag,
Berovátkolt kődarab.

   Mi az élet tűzfolyása?
Hulló szikra melege.
A szenvedelmek zúgása?
Lepkeszárny fergetege.
Kezdet és vég egymást éri,
És az élet hű vezéri,
Hit s remény a szűk pályán,
Tarka párák s szivárvány.

   Holdvilág csak boldogságunk;
Füst a balsors, mely elszáll;
Gyertyaláng egész világunk;
Egy fúvallat a halál.
Vársz hírt s halhatatlanságot?
Illat az, mely tölt virágot,
És a rózsát, ha elhúll,
Még egy perccel éli túl.

   Hát ne gondolj e világgal,
Bölcs az, mindent ki megvet,
Sorssal, virtussal, nagysággal
Tudományt, hírt s életet.
Légy, mint szikla rendületlen,
Tompa, nyúgodt, érezetlen,
S kedv emel vagy bú temet,
Szépnek s rútnak húnyj szemet.

   Mert mozogjon avagy álljon
E parányi föld veled,
Lengjen fényben, vagy homályon
Hold és nap fejünk felett,
Bárminő színben jelentse
Jöttét a vándor szerencse,
Sem nem rossz az, sem nem jó:
Mind csak hiábavaló!

A vers típusa önmegszólító és filozofikus költemény, hangneme keserű, kiábrándult, cinikus, hideg, szarkasztikus (szarkazmus=maró gúny), önmaga ellen forduló, önostorozó és szélsőséges. Hangulata erősen pesszimista. Nagy indulati töltés érezhető benne.

Korstílus: klasszicista.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!