Az indoeurópai népek és Afrika, Óceánia, Ausztrália népeinek mitológiáját elemezve bebizonyosodott, hogy a történelmi fejlődés adott szakaszában a világ minden népe kialakította a maga mitológiáját. Ezeket könyvtárnyi irodalom dolgozta fel és hasonlította össze.
Kiderült, hogy minden nép mitológiájában vannak visszatérő témák és motívumok. Ezek többnyire az embert körülvevő világ tényeit, jelenségeit igyekeznek megmagyarázni (pl. állatmítoszok, a csillagok eredetét, a világ teremtését elbeszélő mítoszok, az ember eredetével foglalkozó mítoszok, a kulturális javak, pl. a tűz megszerzését elbeszélő mítoszok, a születés és a halál eredetét, a túlvilágot, a világvégét feltáró mítoszok).
A világ (égitestek, állatok, növények, életmód, társadalmi berendezkedés, vallási előírások stb.) mai állapota a mitológia szerint rég történt események, mitológiai hősök vagy istenek tetteinek következménye. A hallgatóság a mitológiai történeteket reálisnak tartotta, sőt, valamiféle „felsőbbrendű valóság”-nak fogta fel.
A mítoszalkotás tehát az emberi kultúra történetének egyik legfontosabb jelensége, mivel a világ megértésének fő forrása volt a primitív társadalmakban. Minden mítosz a maga korának világélményét fejezi ki.
A mitológia szó második jelentése: a mítoszok összegyűjtésével, keletkezéstörténetével, értelmezésével és összehasonlító vizsgálatával foglalkozó tudományág. Kezdeményezői az antik mítoszmagyarázók (mitográfusok) voltak, akik azonban kritikátlan módon mindig saját koruk eszméit vetítették bele az egyes mítoszokba.
A mitológia kutatása az újkorban G. Vico értékes, de elszigetelt kezdeményezése után a 19. század elején, a romantika hatására kapott nagy lendületet. Kiváló művelői a 19. században: Schelling, F. Schlegel, Creuzer, Bachofen, O. Müller, J. Grimm és M. Müller.
A 20. században C. G. Jung és Kerényi Károly a pszichoanalízis módszereit alkalmazták a mítoszok értelmezésében. A marxista vallástörténet a mítoszokat keletkezésük korának történelmi-társadalmi viszonyaiból kiindulva magyarázta.
