A Versben bujdosó 1968-ban íródott és Nagy László 1973-ban megjelenő kötetének címadó verse lett.
A kötet versei tragikus hangvételűek, ugyanakkor erőteljesebb személyesség, önéletrajziság fedezhető fel bennük. A költő fokozottan érzékelte a kor ártalmas tendenciáit, de ugyanúgy őrizte azokat az értékeket, amelyeknek elkötelezte magát, mint korábban.
Viszont úgy érezte, újra tisztáznia kell magában az írás, a költő-lét értelmét, s ehhez az életet és a költészetet kellett szembesítenie. Rájött, hogy ő a versben találja meg a valódi életet, hogy a költészetben talál megnyugvást.
Mindig is hitte, hogy költőként kiválasztott, hogy küldetése van, ám elhivatottsága ellenére is egyre erősebben érezte, főleg az 1970-es években, hogy magára van utalva, s ennek az egyedüllétnek a tudatában kell élnie az életét, kialakítania magatartását. A Versben bujdosó ezt a magatartást jeleníti meg.
A versből kitűnik, hogy korábbi költőszerep-felfogásával szemben Nagy László rádöbbent, hogy nem a társadalmi hős, a Megváltó szerepköre az övé, hanem a bujdosóé, a haramiáé. Ez egy sorsmetafora: a haramiasors van rá kiszabva, ezt kell felvállalnia.
Küldetéstudatának lényege azonban nem a hátrálás, a menekülés, a vereségbe való belenyugvás vagy a lemondás: minden körülmények között, a legrosszabb esélyek közepette is vállalja a sorsát és betölti a hivatását: küzd értékőrző feladatának sikeres elvégzéséért.
A mű igen fontos ars poetica, amelyért a költő megkapta a Macedóniában megrendezett rangos sztrugai fesztivál aranykoszorú díját.
Nagy László személye és költészete rendkívül népszerű lett a 20. század második felében: ő mutatta meg, hogy továbbra is lehetséges sokakhoz szóló életművet létrehozni. Művei látszólagos bonyolultságuk ellenére megnyerték a versszerető tömegeket.
Időnként fölerősödő szkepszise, illúziótlansága ellenére Nagy László soha nem szakított azzal a „romantikus” felfogással, hogy a költő a közösség képviselője, és példaértékű magatartást kell tanúsítania a nehéz és zivataros történelmi korszakokban. Költészete nagy hatást gyakorolt a következő nemzedékre, a költőszerepről vallott felfogása példaértékű volt.
Élete végéig következetesen vállalta a küzdelmet az emberi értékekért.
Versben bujdosó
Versben bujdosó haramia vagy,
fohászból, gondból, rádszabott sorsból
hirhedett erdőt meg iszalagos
bozótot teremtesz magad köré,
vele fekete éjt, hol fehér
inged is rebegő selyemlidérc,
alkohol szélverte lángja csak,
versben bujdosó haramia vagy,
szemed, a szemed is tünedező,
levelek rése ahogy tágul,
ahogy szűkül, de mindig másutt,
szüntelen célzó, de célozhatatlan,
kintről ordasi tűz s fegyelem,
belül piros őzike-csillag –
belül véredtől, véred vasától
hártyáid azúr ablakai közt
káprázatos világ a vemhed
s vétked, mert ott ragyog igazi nap,
versben bujdosó haramia vagy,
megáldott szakállas anyaság,
partizán-anyaság, lomb-koronás,
hogy az éterben cirkáló öklök
ünnepén eleven dob ne lehess,
hogy léted értelmét el ne vetéld
a halál dögönyöző bábáitól
és csipesz-kezek nehogy kiszedjék
érzékeid tündéri villámait
s kötözzék csokorba tükör elé,
megfagyna minden, ha lélegező
ingedbe kő-cölöp öltözne föl,
koszorúzd lombbal és tartsd meg magad,
versben bujdosó haramia vagy,
az vagy: mert égi és földi körök
lángolnak s hamuként lehull a madár,
mert gyászban megtébolyodva forog
aki a kereket hozta világra
és sír a propelleres juharfa-mag,
mi lett a róla-vett ős-ideából,
s mert nem éden az ég, ahol ejtőernyők
nyílnak: a halál margarétái
s bezárul a lét – mert az áldás is zagyva
ha manna és puskapor keveredik,
mert fénykaszáknak fordítva hátat
megrémült kisded az anyai kaput
üti ököllel, s döbbenetükben
futnának a fehérje-láncolatok
óriás hegygerinc-csordái vissza
elbújni a bátor, pici ős-sejtbe,
vissza a fölgyujtott holdak alatt –
versben bujdosó haramia vagy,
moha-csizma rajtad és hangya-telep
és izzasz a nyugtalanság mérgeitől
és ítélsz a hűség tövisei közt
és holtig a hűségtől nem menekülsz,
versben bujdosó haramia vagy,
kesztyűdet: ötujjú liliomodat
kidobod a szimatoló ebek elé,
vallatják, szivárog belőle a vér.
A vers műfaja ars poetica. Típusa szerint az önmegszólító versek közé tartozik, erre utal az E/2. személyű beszédmód. Nagy Lászlónál igen ritka az önmegszólító forma, itt azt fejezi ki, hogy a mű önarckép, a költői szerep és annak képviselője áll a középpontban.
Hangvétele fennkölt, emelkedett, hangulata feszült. A fennkölt hangot a költő azzal is erősíti, hogy egyes képekkel, szavakkal (pl. sors, fohász, gond, hírhedett, bujdosó, bozót) a magyar költői hagyomány emelkedett hangvételű műveire (Berzsenyi, Vörösmarty, Ady verseire) utal vissza.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
