A puszta télen tájleíró költemény, stílusa realista. A cím témajelölő, helyszínt jelölő. A vers fő motívumai a tél, ősz, nyár, puszta, befagyott tenger, nap, istálló, béres, alkony, szelek és viharok.
Szerkezetileg 4 egységre bontható:
Az 1. egység (1. strófa) a vers felütése, amely egy felkiáltással indul és egy metaforára épül: „az ősz olyan gondtalan rosz gazda”.
A 2. egység (2-3. versszak) negatív tájfestés, a hiány részletezése, felsorolása található benne, a költő általános képet ad a téli pusztáról.
A 3. egység (4-6. versszak) közelképeket vetít elénk: halászkunyhó, csőszház, tanyák, csárdák, illetve egy komótosan pipára gyújtó béres, ráérő csaplár és csaplárné. Minden képből mozdulatlanság, tétlenség, némaság árad.
A 4. egység (7-9. versszak) újabb nézőpontváltozást hoz: az eddigi mozdulatlanság helyett mozgalmasságot, nappal helyett alkonyatot, majd naplementét látunk. A fenyegetettség és a halál érzése uralkodik el.
Minden strófa egy-egy mondatból áll, minden versszak egy egységes, önálló képet alkot.
A vers 9 db hatsoros strófából áll, melyekben páros rímek fűzik össze kettesével a sorokat. Verselése ütemhangsúlyos, azon belül is a régi magyar felező tizenkettes. (A négyütemű tizenkettes strófák 3. és 4. sora egy kettétört tizenkettes.)
A vers rím-és ritmusképlete:
3/3/3/3 a
3/3/3/3 a
3/3 b
3/3 b
3/3/3/3 c
3/3/3/3 c
Feltűnő, hogy minden versszak 3. és 4. sora rövidebb a többinél, pontosan 6 szótagból áll, de a sorvégek tisztán rímelnek a következő csonka sorral. Petőfi szándékosan alkalmazza ezt az eljárást, célja vagy a zenei hatás elérése lehetett, vagy azt akarta éreztetni, hogy valaki vagy valami hiányzik a versből: talán az ember, nincs emberi beszéd, amely megtörje a csendet.
A versben hallgat minden, az élő és az élettelen dolgok is. A csárdákban némaság van, nincs vendég, alszik a csapos és a neje is. Üres a halászkunyhó és a csőszház is, csendesek a tanyák. Egyetlen emberalakot látunk hosszan, a bérest, aki komótosan pipára gyújt és szemével a jászol felé mered, később pedig a költő „bevágja” a betyár „félig mutatott” képét.
A téli táj leírásának az a különlegessége, hogy Petőfi a negatív festés alkalmazásával következetesen a nem látható dolgokat veszi számba. Így a szöveget csupa hiányt jelentő szavak töltik meg: „hült helyét leli”, „nincs ott”, „elnémultanak”, „nem szól”, „üres”, „hallgatnak” stb. Ugyanakkor a hiányzó elemek is érzékletesen vannak ábrázolva jelzős szerkezetekkel (pl. „juhnyáj méla kolompjával”, „pásztorlegény kesergő sípjával”, „dalos madarak”, „harsogó haris” stb.).
Lényegében Petőfi láthatóvá teszi a nyári tájat is azzal, hogy ilyen sajátosan írja le a téli pusztát. A nyár képeit tehát a téli világban idézi fel: télen a természet mintha megtagadná nyári önmagát, a tél a teljes hiány világa, a jelenségek halálának ideje. Télen minden emberi cselekedet lelassul, szinte csak a szemlélődésre van lehetőség.
Olyan érzésünk támad, mintha a fűtött szobából néznénk a téli tájat, talán a költő is otthona védelmében írta a verset, ezért olyan tréfálkozó a hangneme.
A verset szép hasonlat zárja a tél képeinek felsorakoztatása után: a nap „mérges tekintettel” búcsúzik, s „leesik fejéről véres koronája”. A téli napot Petőfi háromfajta képpel is kifejezi: a 3. versszakban fáradt madárnak, majd idős, rövidlátó embernek láttatja, az utolsó strófában pedig mérges tekintetű, trónjától megfosztott, elűzött királyhoz hasonlítja, ami már nyilvánvaló, egyértelmű politikai utalás.
Az utolsó 3 strófa már nem a téli pusztai táj sivár nyugalmát érezteti, hanem a romantikus szabadságélményt fejezi ki a betyár alakjában, aki kívül áll a társadalmon is és a természettel is dacol. Az alkonyatban megjelenő betyár alakja feszültséget hoz a versbe.
Páratlanul szép alkonyleírás ez, de bizonytalan, szorongató érzést kelt az olvasóban. Talán azért, mert felsejlik a versben a jövő, amely véres események sorozatából áll, amelyek érvénytelenítik a jelenlegi békés téli csendet.
Nagyon jó ez az oldal, mindent megtalálok ami kell