Petőfi Sándor

A vers 1848 januárjában keletkezett Pesten. Nem közvetlen tájélmény ihlette: Petőfi emlékezetből idézte fel a pusztai tájat, hiszen nem tartózkodott ott, mikor a verset írta, és bár a téli időszak stimmel, valószínűleg a meleg szobában ült, nem kint a csikorgó hidegben.

A puszta télen a forradalmi látomásköltészet és a tájlíra keveréke. A tájleírás, a látvány egész más, mint pl. Az alföld, A Tisza vagy a Kiskunság című versekben, mivel itt egy kiábrándítóan sivár táj jelenik meg. Ezt már a vers legelső mondata érzékelteti velünk: „Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!” Ez a táj a vers végén már a megújulásra váró, elmaradott Magyarország szimbóluma lesz.

Petőfi először bevezeti az olvasót az alföld téli világába, aztán hagyja, hogy az olvasó az ő szemén keresztül nézze meg a tájat és a pusztán élő embereket, akiknek télen is ez a vidék az otthonuk, bár ilyenkor kicsit más, mint a többi évszakban.

A puszta télen

Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.

Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson…
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.

Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.

Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?

De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.

Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.

Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
A rónára halvány ködök telepűlnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló…
Háta mögött farkas, feje fölött holló.

Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.

A vers borongós hangulatú, valamiért az elmúlásra emlékezteti az olvasót. Szinte mozdulatlan, a fagyban és ködben dermedő, sejtelmes világot tár fel a költő. Ugyanakkor Petőfi kedvesen, humorral beszél a téli pusztáról, ezért, dacára az erőteljes képeknek, a vers nem ijesztő.

Ha figyelmesen olvassuk a vers sorait, feltűnik, hogy minden mélasága, magányossága és szomorúsága ellenére sok mozgás érzékelhető benne, talán a sok szép hasonlat miatt (pl. „mint befagyott tenger, olyan sík a határ”, a nap mint „kiűzött király”, úgy hagyja el az égboltot stb.)

A költő célja az, hogy az őt körülvevő világ benyomásaira költői visszhangot adjon. Kifejezőeszközként felkiáltásokat, tagadószókat, hangtalanságot kifejező igéket, megszemélyesítéseket, metaforákat, hasonlatokat használ.

Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!

Oldalak: 1 2