A vers 1849 januárjában íródott Debrecenben, abban a városban, amely a Pestről elmenekülni kényszerülő első magyar kormány új székhelye lett. 1848 őszétől Petőfi katonaként harcolt, és egyik állomása századával Debrecen volt.
Az Európa csendes, újra csendes az egyik utolsó költeménye, amelynek megírásakor az európai forradalmak már sorra elbuktak, és a magyar szabadságharc helyzete is rosszul állt (elvesztettük a Dunántúlt és Pest környékét).
Ez az aktuális történelmi helyzet adja a vers központi gondolatát – a magyarság és a környező népek szembeállítását –, amelyet több egymástól különböző beszédhelyzetben fogalmaz újra a költő.
A címbeli csendes Európa tehát arra utal, hogy a fegyverropogás véget ért, újra csend van, mert a forradalmakat leverték. A cím a vers első sora, témajelölő cím, amelynek nyomatékosító szerepe is van.
Ezzel a verssel Petőfi még próbál újra hangot adni, erőt, reményt, biztatást adni az egyre reménytelenebbül küzdő magyaroknak, akiknek azt kell látniuk, hogy nincs segítség, a környezetünkben mind oda vannak a forradalmak, elzúgtak, vége van.
Európa csendes, újra csendes
Európa csendes, ujra csendes,
Elzúgtak forradalmai…
Szégyen reá! lecsendesűlt és
Szabadságát nem vívta ki.
Magára hagyták, egy magára
A gyáva népek a magyart;
Lánc csörg minden kézen, csupán a
Magyar kezében cseng a kard.
De hát kétségbe kell-e esnünk,
Hát búsuljunk-e e miatt?
Ellenkezőleg, oh hon, inkább
Ez légyen, ami lelket ad.
Emelje ez föl lelkeinket,
Hogy mi vagyunk a lámpafény,
Mely amidőn a többi alszik,
Ég a sötétség éjjelén.
Ha a mi fényünk nem lobogna
A véghetetlen éjen át,
Azt gondolhatnák fönn az égben,
Hogy elenyészett a világ.
Tekints reánk, tekints, szabadság,
Ismerd meg mostan népedet:
Midőn más könnyet sem mer adni,
Mi vérrel áldozunk neked.
Vagy kell-e még több, hogy áldásod
Ne érdemetlen szálljon ránk?
E hűtlen korban mi utósó
Egyetlen híveid valánk!
A vers műfaja dal, hangneme magasztos, emelkedett, mozgósító jellegű (a szabadságharcával magára maradó magyarságot akarja buzdítani). Stílusa romantikus, hangulata egyrészt zaklatott, másfelől lelkesítő, buzdító.
Főbb költői kifejezőeszközei a kérdések (búsuljunk-e?), ellentétek (lánc-kard), metaforák (lánc, kard), felszólítás (tekints reánk), megszemélyesítés (szabadság), ismétlés.
A vers 4 soros strófákból áll, verselése időmértékes. Félrímes (xaxa rímképletű), 8 és 9 szótagos sorai jambikus lüktetésűek.
Szerkezetileg 4 egységből áll.
Az 1. egység (1-2. strófa) a tényeket közli, egyfajta helyzetrajzot ad: Európa forradalmait leverték, már csak a magyarok harcolnak a szabadságért. A költő E/3. személyben szólal meg.
A 2. egységben (3. versszak) Petőfi népvezéri szerepbe bújik, és felteszi a sorsdöntő kérdést: kétségbe kell-e esnünk azért, amiért magunkra maradtunk? Aztán válaszol is rá: nem, mi egyedül is megküzdünk a szabadságunkért. Megszólalása itt T/1. személyű.
A 3. egység (4-5. strófa) indokolja, hogy miért nem fogunk elcsüggedni: mert erőt ad, hogy mi vagyunk a fény, vagyis mi mutatjuk a jó példát és reményt adunk más nemzetek számára. Tehát a magyar népet Petőfi a fénnyel azonosítja, amely lámpaként világít a sötétben.
A 4. egység (6-7. versszak) a szabadság himnikus megszólítása, melyben Petőfi arra kéri a szabadságot, hogy tekintsen le népére (úgy beszél hozzá, ahogy Istenhez szoktak). Felajánlást is tesz: mi magyarok a vérünket is adjuk érte, ha kell. Megígéri a szabadságnak, hogy a magyarság soha nem fog lemondani róla, ezzel egyfajta hitvallást is tesz, elkötelezi magát egy eszme mellett.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
