Az előző versszakokban inkább hanghatásokra építő, akusztikus képek voltak, itt most vizuális metafora következik, a „fény”. Petőfi szerint a szabadságért harcoló magyarság olyan Európa rab népei közt, mint a lámpafény a sötétségben. Ebből a tudatból kell erőt merítenünk.
Emelje ez föl lelkeinket,
Hogy mi vagyunk a lámpafény,
Mely amidőn a többi alszik,
Ég a sötétség éjjelén.
A fény a szabadságot és a hazaszeretetet jelképezi, míg a sötétség a rabságot, az elnyomatást, és ennek a rabságnak súlyos, nyomasztó voltát a költő azzal is érzékelteti, hogy nem egyszerűen csak sötét van, hanem éjszaka is („sötétség éjjele”, „véghetetlen éj”). Nem egy kicsit van sötét, hanem áthatolhatatlanul sötét van azokban az országokban, ahol elnyomásban él a nép.
Az utolsó 2 versszakban Petőfi megszólítja a szabadságot, itt hangja himnikussá válik: „Tekints reánk, tekints, szabadság, / Ismerd meg mostan népedet”. A magyarság tehát a szabadság népévé válik, amely föntről látja, hogy a magyarok az életet adó vérrel áldoznak neki.
A szabadság tehát fönt van, Isten helyére emeli Petőfi, a szabadság egyfajta pogány istenségként tekint le az őérte harcoló magyar népre, amely „véráldozatot” mutat be neki, hűséget esküszik és áldását kéri.
Vagy a magyarok harcát olyan véráldozatnak is lehet tekinteni, amely a Bibliában is megjelenik. Ez az áldozat nehéz, mert egyedül vagyunk, utolsók vagyunk, már mindenki mást levertek, ez benne van a tudatunkban és ez elkeserítő.
A kortársak érezték, hogy egyre nehezebb lesz a küzdelem, mert a katonai szövetségeknek (Szent Szövetség) most már csak a magyarokkal kell számolniuk, nem oszlik meg az erejük több felkelő nép között. Petőfi ennek ellenére is reménykedik, bár többször hangsúlyozza, hogy egyedül maradtunk, egyetlenek vagyunk immár. Ekkor már sejthető volt, hogy az ellenállás megtörése csak idő kérdése
