Motívumismétlésekkel fokonként, lépcsőzetes előrehaladással építi fel Petőfi a verset. Szembeállítja a magyarságot a többi, gyáva néppel, akik letették a fegyvert, hűtlenné váltak az igaz ügyhöz („hűtlen kor”), míg a magyar továbbra is harcol a szabadságért. Ezt a szembeállítást több szinten is elvégzi a költő.
Az első 2 sorban tényszerűen, tárgyilagosan megállapítja: „Európa csendes, ujra csendes, / Elzúgtak forradalmai…”, a második sor végére tett három pont azonban érzékelteti a reménytelenséget, a szomorúságot. Az „elzúgtak” szó is befejezettséget sugall: nincs remény, ez a helyzet már megváltoztathatatlan.
Petőfit megrendítette ez a dolog, ezt a következő sorokból is láthatjuk, hiszen a 3. sor már egy keserű felkiáltás: „Szégyen reá! lecsendesűlt és / Szabadságát nem vívta ki.” Vagyis haragszik a költő a többi európai népre, amiért anélkül ért véget a harcuk, hogy kivívták volna a szabadságukat, vagyis eredménytelenül, és mégis letették a fegyvert, feladták, nem harcoltak a végsőkig.
A 2. strófában leminősíti, gyávának nevezi azokat a népeket, akik abbahagyták a harcot, engedték leverni a forradalmukat („gyáva népek”). Ezek a népek magukra hagyták a magyarságot, amely most már egymaga küzd a szabadságért.
Ezeknek a soroknak meghatározó szóképei a „lánc” és a „kard”, ezt a két metonímiát Petőfi szembeállítja egymással. A lánc a rabság metaforája, a kard a szabadságért való harcot jelképezi, vagy lehet a szabadságot kivívó, harcra kész nemzet metaforája is.
Emlékezzünk, hogy a Nemzeti dalban is szerepel ez a két metafora („fényesebb a láncnál a kard”), Petőfi tehát rájátszik egy kicsit az előző versére, amelyet annyira szerettek az emberek, hogy a szabadságharc indulója lett. Ezzel a reminiszcenciával is próbálja lelkesíteni a magyarokat.
Ezután Európa és a magyarság ellentétét Petőfi két hangutánzó igével is kifejezi: „csörg” (=csörög) – „cseng” (a költő egy kellemetlen és egy kellemes hangjelenséggel fejezi ki a rabság és a szabadságért való harc állapotát).
Lánc csörg minden kézen, csupán a
Magyar kezében cseng a kard.
A „minden” és a „csupán” szavak ellentéte is azt fejezi ki, hogy a környezetünkben levő népek közül mindenki letette a fegyvert és beletörődött a rabságba, csak a magyar harcol még.
A 3. strófában a költő a magyar szabadságharcosokat szólítja meg, akiknek felteszi a kérdést: „De hát kétségbe kell-e esnünk, / Hát búsuljunk-e e miatt?” Azt mondja, nem. Inkább adjon nekünk még több lelkierőt, hogy mi még élünk, lobogunk.
Figyeljük meg, hogy eddig harmadik személyben beszélt a magyar népről, most T/1. személybe vált át, azonosulva a megszólított magyarokkal, önmagát is közéjük sorolva, hogy ezáltal is osztozzon a sorsukban, a problémáikban, éreztesse velük, hogy tisztában van a helyzettel, az érzéseikkel, mert ő is azt éli át, amit ők. Ezzel tehát megteremti a sorsközösség érzését önmaga és a nemzet között.
Aztán magasztos hangvételű megszólítás következik: „oh hon, inkább / Ez légyen, ami lelket ad.” A költő ezzel is kitartásra, a közös harc folytatására buzdítja honfitársait, igyekszik lelket önteni beléjük. A hazaszeretet, a hon adjon nekik erőt.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
