A vers kap egyfajta társadalmi színezetet is azáltal, hogy amikor az uraság leüzen, hogy aludni akarna és zavarja a lárma, a kocsmai mulatozók durván elutasítják a cselédjét, és nemcsak hogy a paranccsal dacolva tovább mulatnak, de csak azért is még szilajabban, még hangosabban folytatják. Ám a rangban közéjük számító szegény lány és beteg édesanyja kedvéért véget vetnek a zenének és szó nélkül hazamennek a falu lakói.
Ebben a megkülönböztetésben már érződik Petőfi elégedetlensége a magyar uralkodó osztállyal szemben. És valószínűleg nemcsak ő, hanem az egyszerű nép is elégedetlen volt, amelynek a költő a szószólójául szegődött.
Az is érezhető a versből, hogy az emberi együttérzés, az egyszerűség számít értéknek Petőfi szemében. A nép eszményítetten jelenik meg, ami már egy politikai koncepció része, melynek célja, hogy a jobbágyság nyerje el a politikai és jogi egyenlőséget.
Petőfinek az volt a célja a versbeli kitalált helyzettel, költött történettel, hogy hangot adjon a szabadságtól megfosztott rétegek iránti rokonszenvének.
Amennyire szerette a népet, annyira gyűlölte a szabadság gátlóit, akik közé a felsőbb osztályokat sorolta, úgy általában az „urakat”. Az urak ellen irányuló célzatosság nagyon nyilvánvaló a versből, de legalább annyira nyilvánvaló a költőnek az a szándéka is, hogy az egyszerű, nyers parasztnép jó lelkét megmutassa.
Ugyanis Petőfi pontosan olyannak látta a népet, amilyennek a kurta kocsmában mulatozó legényeket ábrázolja, vagy amilyennek a betyárokat látta, s amilyen típussal később majd Móricz Rózsa Sándorában találkozhatunk.
Az ilyen legény nyakas, büszke, rátarti, duhajkodik, szilajkodik, de a szerelemben gyöngéd (a méltatlan szeretővel szemben persze kemény), és ha terhes asszony jön vele szemben a pallón, akkor hátralép és helyet enged neki.
Petőfi ilyennek látta a népet, s ezt a lelki szépséget akarta megörökíteni a versben. Ez az oka, hogy a kocsmában vigadozó legények elcsendesednek és hazamennek, amikor egy szegény parasztlány erre kéri őket, mert édesanyja beteg. Ez a megkapó jelenet sokat elárul Petőfi lelkületéről, aki saját jelleméből merítve formázta meg a kocsma vendégeit.
Mindez egyáltalán nem hamisítja meg a kocsmai életkép hűségét, ám addig, amíg a versben leírt jelenet teljesen életszerű, a nép ábrázolása rendkívül eszményített. És ilyen is marad a népábrázolás a magyar irodalomban egészen Móricz Zsigmondig, aki végül is szakít majd ezzel az idilli parasztképpel.
Amikor ezt a verset írta, Petőfi már 24 éves, befutott költő volt, a haza csodagyereke, akinek egy ország civakodott a versei felett. A kurtakocsmát például több Szamos menti település is a magáénak mondta: Matolcs, Berence, Fülpösdaróc, még Szatmár is, ahol a költő a verset írta. Mind azt állították, hogy Petőfi őnáluk járt, őnáluk látta a falu végi kocsmát, amelynek falait visszatükrözte a víz, és arról a kocsmáról írta a verset.
A legújabb kutatások szerint az a legvalószínűbb, hogy a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Matolcson volt a kocsma. A Szamos túloldalán pedig egy Tunyog nevű település állt, ahová komppal lehetett átjutni (talán azzal a komppal, amely a versben is szerepel).
A Petőfi által híressé tett kocsmát, amely a Fischer család tulajdonában állt, 1943-ban lebontották, legutolsó tulajdonosa Fischer Háni volt. Állítólag a kocsma mestergerendáján volt egy felirat: „Itt járt Petőfi Sándor”. 1956-ban a Magyar Nemzet megírta, hogy a falu idősebb lakói még emlékeznek rá, hogy ebbe a gerendába bele volt vésve Petőfi neve. A legenda szerint maga Petőfi véste bele bicskával.
A komp helyett a 20. század közepén már híd vitt keresztül a folyón, amely Matolcsnál akkor már nem is volt folyó, hanem csak állóvíz, mert a szabályozás óta holtága lett a Szamosnak.
Nem messze a tunyogi oldalon valóban volt egy kúria, ahol a Kölcsey-uraságok laktak, bár eredetileg nem övék volt a ház, hanem a Szűcs családé, s egy házasság révén került a Kölcseyekhez. Az uraság, aki átüzent a kocsmába a mulatozóknak, és a versben szereplő választ kapta, Kölcsey Mihály volt állítólag (valószínű, hogy arról a Kölcsey családról van szó, amelyhez a Himnusz költője, Kölcsey Ferenc is tartozott, persze az ő birtoka Szatmárcsekén volt, Petőfi át is ment megnézni a sírját).
2015-ben a településen, amelyet ma Tunyogmatolcsnak hívnak, újra felépítették és megnyitották a Petőfi által híressé tett kurta kocsmát, amelyet egy modern látogatóközpontban rendeztek be korhű módon, a régi kocsmapulttal, kecskelábú asztalokkal, támla nélküli lócákkal, padokkal, és Petőfi élethű viaszszobrával az italkimérő egyik asztalánál. Akár le is ülhetnek mellé a turisták…
