Petőfi Sándor

A Jó öreg kocsmáros című vers 1845 nyarának végén íródott Szalkszentmártonban, ahol szüleit látogatta meg a költő (a Petrovics család ekkor már nem Dunavecsén, hanem Szalkszentmártonban lakott).

A vers beszélője egy kocsmában lakik, ahol nem kell fizetnie az életért-italért. Kiderül, hogy azért nem, mert a kocsmáros az édesapja. Mindez életrajzi ihletésű motívum, Petőfi családversei közé tartozik a költemény.

Apja, Petrovics István eredetileg mészáros volt, ez volt az a bizonyos családi mesterség, amit idősebb fiának át kellett volna tőle vennie, csakhogy ő költő akart lenni (emiatt volt is köztük összetűzés, amiről az Egy estém otthon című vers tanúskodik). Végül Petrovics kisebbik fia, István vitte tovább a családi mesterséget.

Petrovics István ügyes vállalkozó volt, aki a mészárszék mellett kocsmát is bérelt és működtetett. Mikor a költő még gyermek volt, apjának Kiskunfélegyházán és Szabadszálláson volt kocsmája és mészárszéke. A család azonban sokat költözködött, laktak Dunavecsén is, később Szalkszentmártonban is. A jó öreg kocsmáros című vers Szalkszentmártonban született.

A jó öreg kocsmáros

Itt, ahonnan messze kell utazni, míg az
Ember hegyet láthat, itt a szép alföldön,
Itten élek én most megelégedéssel,
Mert időm vidáman, boldogságban töltöm.
Falu kocsmájában van az én lakásom;
Csendes kocsma ez, csak néha zajlik éjjel.
Egy jó öregember benne a kocsmáros…
Áldja meg az isten mind a két kezével!

Van szállásom itten s ennem-innom ingyen,
Sohasem volt ennél jobb gondviselésem.
Az ebédre nem kell senkit is megvárnom,
És mindnyájan várnak énrám, hogyha késem.
Csak egyet sajnálok: az öreg kocsmáros
Összekoccan néha jó feleségével;
No de amint összekoccan, meg is békül…
Áldja meg az isten mind a két kezével!

Elbeszélünk néha a letűnt időkről.
Hej, régibb idői boldogak valának!
Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt,
Alig tudta számát ökrének, lovának.
Pénzét a hitetlen emberek csalása,
Házát a Dunának habjai vitték el;
Igy szegényült el a jó öreg kocsmáros…
Áldja meg az isten mind a két kezével!

Alkonyúló félben van már élte napja,
S ilyenkor az ember nyúgodalmat óhajt,
S őreá, szegényre, a szerencsétlenség,
Őreá mostan mért legtöbb gondot és bajt.
Fáradoz napestig, vasárnapja sincsen,
Mindig későn fekszik, mindig idején kel;
Mint sajnálom én e jó öreg kocsmárost…
Áldja meg az isten mind a két kezével!

Biztatom, hogy majd még jóra fordul sorsa;
Ő fejét csóválja, nem hisz a szavamnak.
„Úgy van, úgy” szól később, „jóra fordul sorsom,
Mert hisz lábaim már a sír szélén vannak.”
Én elszomorodva borulok nyakába,
S megfürösztöm arcát szemeim könnyével,
Mert az én atyám e jó öreg kocsmáros…
Áldja meg az isten mind a két kezével!

Kedves, meghitt hangvételű vers. Csattanója az, hogy Petőfi azért szánja annyira a jó öreg kocsmárost, és azért kéri rá Isten áldását az egysoros refrénben („Áldja meg az isten mind a két kezével!”), mert az öreg kocsmáros az édesapja.

A lírai én elégedettnek és boldognak érzi magát a szép alföldi kocsmában, ahol nem kell a szállásért és az ellátásért fizetnie. Sohase volt ilyen jó dolga, ha késik, megvárják az ebéddel.

Csak egy-két dolog van, ami kedvét szegi. Egyik, hogy a kocsmáros néha összezördül a feleségével, habár ilyenkor hamar ki is békülnek. A másik, hogy olyan nehéz sors jutott osztályrészül az öregnek.

A szegény kocsmárosnak ugyanis volt már jobb időszaka: régen mindene megvolt, háza, kertje, földje, pénze, ökrei és lovai. De mindenét elveszítette, egyrészt azért, mert az emberek becsapták, másrészt az árvíz miatt („Házát a Dunának habjai vitték el”). Tudjuk, hogy ez életrajzi motívum: Petőfi apját, Petrovics Istvánt valóban az árvíz és üzleti partnerének csalása tette tönkre anyagilag.

A szegény kocsmáros vészesen öregszik, ilyen idős korban az ember már nyugodt életre vágyik, és neki pont öregkorára szakadt a nyakába minden szerencsétlenség, gond és baj. Éjjel-nappal dolgozik, még vasárnap is, későn fekszik és korán kel.

Petőfi nagyon sajnálja őt, és biztatja, hogy még jóra fordulhatnak a dolgok. De a kocsmáros nem hisz abban, hogy még mehet jobban is a sorsa. Őneki már csak akkor lesz jobb, ha meghalt: „Úgy van, úgy” szól később, „jóra fordul sorsom, / Mert hisz lábaim már a sír szélén vannak.”

Erre Petőfi elszomorodik, és sírva öleli meg az édesapját.